Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Hajdú András: Helga Haftendorn: Biztonság és enyhülés. Az NSZK külpolitikája 1955-1982
ban, érdekkülönbségek váltak láthatóvá a nyugati szövetségen belül, éppen a német kérdésnek az általános európai helyzet alakításában játszott szerepét illetően. Az NSZK ezért a Junktim eszközéhez folyamodott: bármilyen európai kérdésben való kelet-nyugati viszonylatéi előrehaladást a német kérdéssel együtt kívánt kezelni. Az NSZK-nak a nyugati szövetségi rendszerbe való belépése kemény belpolitikai harcok közepette ment végbe. Míg Adenauer az újraegyesítés mint nemzeti cél viszonylatában a nyugati szövetségbe való integrálódást taktikai lépésnek tekintette, addig a szociáldemokrácia változatlanul a nemzet egységének helyreállítását állította politikája tengelyébe. A szociáldemokrácia nem utasította ugyan el az újrafelfegyverkezést (1954-es berlini konferenciáján ilyen értelmű határozatot is hozott), de azt változatlanul az újraegyesítés kontextusában, sőt egy esetleges európai kollektív biztonsági rendszer létrehozásának perspektívájában szemlélte. Egy kisebb konfrontációs potenciált hordozó alternatíva tehát az NSZK- ban a NATO-ba való belépésről folyó viták időszakában is jelen volt. Ilyen értelemben már korai időpontban találkozunk a prioritási konfliktussal: a biztonság vagy az enyhülés játssza-e a nagyobb szerepet az NSZK formálódó külpolitikájában ? Haftendom elemzi a nyugati szövetségi rendszerbe való integrálódás folyamatát is. Ez tartóssá és mindenki számára kézzelfoghatóvá tette Európa megosztottságát, biztosította az Egyesült Államok európai jelenlétét és végül „szalonképessé” tette az NSZK-t - legalábbis a nyugati szövetségben. A Bundeswehr létrehozása biztosította az NSZK számára, hogy a nyugati szövetség működési mechanizmusaiban kellő súllyal érvényesíthesse szavát. Az Egyesült Államok hosszú távú európai jelenléte miatt azonban nagymértékben megnövelte az ország kiszolgáltatottságát az amerikai politikai és katonai elképzeléseknek, azok változásainak. Különösen érezhetővé vált ez a függőségi viszony az ötvenes évek közepétől lassan végbemenő nukleáris kiegyenlítődés következtében mozgásba lendülő stratégiai viták hatására. Az NSZK állami-politikai doktrínájának lényege - az európai status quo elutasítása, az NDK el nem ismerése - e politikai tendenciaváltással alapvetően megrendült. A hatvanas évek elejére az NSZK-Egyesült Államok viszonyban komoly irritációk alakultak ki, bizonyos értelemben felvetődött annak veszélye is, hogy az NSZK elszigetelődik saját szövetségi rendszerén belül. Az NSZK-nak a változásokat elfogadni nem akaró magatartása megakadályozta, hogy a nyugati szövetségi rendszer tagjai között erősödő modus m’ewíA'-orientációjú folyamatba maga is bekapcsolódjon. Az ellenzéki SPD azonban saját korábbi biztonságpolitikai elképzeléseihez közeledőnek tartotta a nyugati szövetségben végbemenő átértékelődést. Franciaország Kelet-Európa felé való nyitása tovább fokozta az NSZK elszigetelődésének veszélyét, és így külpolitikailag is megalapozódott egy belpolitikailag érlelődő jelentős változás az NSZK-ban: a nagykoalíció létrejötte a CDU/CSU és a SPD között. A status quo elfogadására irányuló vonal — a kormányban ekkor ezt Brandt külügyminiszter képviselte — azonban a kereszténypártok ellenállása miatt nem tudott végleges áttörést elérni, így a kormányban a külpolitika kérdéseiben patthelyzet alakult ki. Ebben az időszakban a NATO - szembenézve a jelzett folyamatok következményeivel - újrafogalmazta hivatalos politikai doktrínáját, amely 1967-ben „Harmel-jelentés” néven vált ismertté. Egyidejűleg a katonai szférában is hivatalos doktrínává emelték a rugalmas reagálást. Az NSZK-ban zajló politikai folyamatok, az SPD által képviselt külpolitika elfogadottságának erősödése így szövetségi megerősítést kaptak. Ez tovább ösztönözte a megkezdett politika folytatását, az NSZK-nak a nyugati szövetségi rendszer fő vonalához való felzárkózását. Maga a Harmel-jelentés a szövetség egésze számára fogalmazta meg a prioritási kérdést, az enyhülés és a biztonság arányának a problémáját. Erre az időszakra az NSZK külpolitikájának „szűk keresztmetszetévé” a kelet-európai országokkal fenntartott kapcsolat vált. Mutatja ezt a nyugati szövetség módosuló külpolitikai irányához való nyugatnémet viszony kérdése, de erről tanúskodik az NSZK és keleti szomszédai bilaterális kapcsolatainak rendezetlensége is. Haftendorn az erőszakról való lemondás politikája címszó alatt foglalkozik a keleti politikával. A második világháború utáni európai helyzet kulcsproblémájának, a német kérdésnek, egyik központi eleme volt az erőszak kizárása a nyugatnémet érdekű megoldási módok közül. A német kérdésben az 1945 utáni status quo nyugatnémet részről való elutasítása hosszú időre lehetetlenné tette azonban az 149
