Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Hajdú András: Helga Haftendorn: Biztonság és enyhülés. Az NSZK külpolitikája 1955-1982
erőszakról való lemondás - szovjet részről többször Is nagy hangsúllyal javasolt - szerződéses rögzítését. Az NSZK 1954-ben, a párizsi szerződésekben ugyan, kötelezettséget vállalt (az ENSZ alapokmányának 2. cikkelyére hivatkozva) az erőszakról való lemondásra, ezt azonban csak nyugati partnereivel szemben tette meg. A keleti szomszédokkal szembeni hasonló kötelezettségvállalást az egyedüli képviselet igénye, a belpolitikai feltételek lehetetlenné tették. A korábban jelzett folyamatok, a kelet-nyugati érintkezések élénkülése, az NSZK addigi kelet-európai kudarcai, az NSZK saját szövetségi rendszerén belüli problémái - párosulva az ezeket tükröző belpolitikai mozgásokkal - a politikai vonal átértékeléséhez vezettek. így került sor még a kereszténydemokrata Schröder külügyminisztersége alatt bizonyos első tapogatózó lépésekre Kelet-Európa irányába. Az egyedüli képviselet igénye azonban súlyos akadályt jelentett, melynek leküzdésére számos kísérletet tettek (az 1966-os „békejegyzék”, kereskedelmi képviselet létesítése néhány kelet-európai fővárosban, a diplomáciai kapcsolatok felvétele Romániával stb.), de lényegében csak a szociálliberális koalíció megalakulása teremtette meg a kibontakozás feltételeit. Az erőszakról való lemondás politikájának (a „keleti politikának”) célkitűzése a hidegháborús konfrontáció politikájának leépítése, s helyette egy kölcsönös érdekekre épülő együttműködés kialakítása az NSZK és a kelet-európai országok között. Ennek érdekében az NSZK késznek mutatkozott egy modus vivendi elfogadására. Fontos további célkitűzés volt a nyugati szövetségi rendszeren belül fenyegető elszigetelődés megakadályozása, a kibontakozó európai biztonsági folyamatba való zavarmentes bekapcsolódás lehetőségének biztosítása és végül a létrejött politikai alapokon a Kelet-Európával való gazdasági kapcsolatok fellendítése. A könyv egyik legszínvonalasabb része a keleti szerződések létrejötte folyamatának leírása, a lényeget érintő számos részlet megvilágítása, a belső összefüggésekre való utalások, a belpolitikai harcok kontextusába történő elhelyezés. Az NSZK beilleszkedése a második világháború utáni nemzetközi kapcsolatrendszerbe, vagyis a nyugati orientáció helyének megtalálása a nyugati szövetségben, a keleti politika megfogalmazása és megvalósítása eredményeinek első próbája az európai biztonság kérdéseivel kapcsolatos nyugatnémet álláspont kialakítása, az e folyamatban játszott szerep volt. Az NSZK már kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy egy európai biztonsági konferencia megvalósíthatóságának központi problémája a német kérdés lesz. Mindaddig, amíg az NSZK nem volt hajlandó a status quót elfogadni, az európai biztonsági konferencia nem vezethetett sikerre. Másfelől a csaknem általános európai érdekeltség az EBÉE létrejöttében befolyásolta az NSZK-ban megindult belpolitikai átrendeződést egy éppen e status quo elismerése felé mutató külpolitika kialakítása felé. így az európai biztonsági konferenciát kezdeményező, Kelet-Európából kiinduló javaslatok illeszkedtek az európai politikai és az NSZK-beli belpolitikai trendekhez. A szociálliberális kormány megalakulása után kibontakozó bilaterális kapcsolatrendezés a kelet-európai országokkal megteremtette a feltételeit annak, hogy az NSZK - szövetségeseinek törekvéseire is tekintettel - bekapcsolódhasson az EBÉE-folyamatba. Ugyanakkor a keleti szerződések megkötése és az e folyamatban való előrehaladás egyes fázisai között az NSZK junktimot hozott létre, ami csak aláhúzta a két szféra összefüggéséről az előzőekben elmondottakat, és szinte „garantálta” az eredményeket. Az NSZK-n belül a keleti szerződéseket elutasító erők - ezek logikai és politikai egymásra épülése miatt - az EBÉE eredményeit is elutasították. A közép-európai haderőcsökkentés kérdése, az ezzel kapcsolatos bécsi tárgyalások megindulása, a mögöttes politikai megfontolások a biztonságpolitika területén az NSZK kül- és biztonságpolitikájának külső meghatározóit jelzik. Ez a könyv fő témáját illetően azért példaerejű, mert egy már konszolidált, Kelet és Nyugat felé egyaránt cselekvőképes ország „működő” külpolitikája áll itt előttünk. A szerző foglalkozik a nukleáris politika, a nemzeti nukleáris opció kérdéseivel - melynek — különösen az ötvenes, hatvanas években - jelentős leül- és biztonságpolitikai vonatkozásait figyelhettük meg. A NATO tervezett multilaterális atomütőerejében (MLF) való NSZK részvétel, az atomsorompószer- ződés aláírása körüli belpolitikai viták, a nukleáris berendezések kereskedelme körül lezajlott Egyesült Államok-NSZK csatározások alkotják ennek a témakörnek a fő csomópontjait. Haftendorn könyve végül is a biztonság és enyhülés prioritási konfliktusait vizsgálja 150
