Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 1. szám - SZEMLE - Baracs Dénes: Két választási rendszer az V. köztársaságban

lye 7-8 százalékkal csökkent abban az esetben, ha kommunista politikus képvi­selte színeit. Az előre kiszámítható hátrány ellenére a második fordulóbeli össze­fogás (a „köztársasági fegyelem”) a francia kommunisták és a kommunista vá­lasztók számára az évek során olyan természetessé vált, hogy az FKP szavazótá­bora éppen akkor morzsolódott le (1978-ban és 1981-ben), amikor a pártvezetés az éles politikai harcban taktikai meggondolásokból úgy foglalt állást, mintha kétségessé tenné a „köztársasági fegyelmet”. Az első esetben - a szavazótábornak címzett - eme fenyegetés nem tudta megakadályozni, hogy a baloldalon belül a szocialista párt megelőzze az FKP-t, a másodikban pedig az történt, hogy 1978-hoz képest a pártot csaknem másfél millió szavazója, szavazótáborának több mint a negyede hagyta cserben. A má­sodik fordulóban az FKP végül mindkét esetben a szocialista jelöltek támogatása mellett foglalt állást.7 Bár a IV. köztársaságban a választási rendszer nagyobb parlamenti képvise­letet biztosított a kommunista pártnak, lehetővé tette a polgári pártoknak a vá­lasztóktól független manőverezést. Az V. köztársaság kétfordulós, körzetenkénti választási rendszere a többségi párt súlyának felerősítésére és ugyanakkor a kor­mány ozhatóság javítására vezetett. Ez a rendszer a kisebbséget mind a két szava­zási pólus (a jobb- és a baloldal) viszonylatában, mind az egyes pólusokon belül erősebben sújtja, ugyanakkor azonban az egyes pólusokon szervezetten össze is kapcsolja őket a pólusokon belüli többséggel. Az elnökválasztás E tényezők hatásai különösen felerősödtek azt követően, hogy a de Gaulle által 1962-ben népszavazással elfogadtatott alkotmánymódosítás előírta a köztársasá­gi elnök közvetlen szavazással való megválasztását a már ismertetett kétfordulós rendszerben. A IV. köztársaságban az államfő lényegében protokolláris felada­tokat töltött be, s csak kormányválságok esetén jutott közvetlenebb politikai sze­rephez. A hatalom a parlamentben összpontosult, illetve a kormány döntött az adott többség által meghatározott politika végrehajtásáról (amíg meg nem buktat­ták). Az V. köztársaságban az államfő a legfőbb hatalmi központ, legalábbis ezt biztosítja az alkotmány - de egyértelműen csak akkor, ha az államfő szélesebb po­litikai táborának a nemzetgyűlésben is többsége van. (Egészen eddig így is volt. 1986-ban azonban új helyzet állhat elő, s ez, mint látni fogjuk, közrejátszott a par­lamenti választás rendszerének módosításában.) A hatalom személyi jellegét nagy­mértékben fokozta az 1962-es módosítás, és teljesen megváltoztatta a politikai erők választási stratégiáját. Amennyiben ugyanis a legfőbb hatalmi tényező az államfő személye, a leg­fontosabb választás - elméletileg - a hétévenként sorra kerülő elnökválasztás. Itt egyetlen személyről kell dönteni, méghozzá országos méretekben - tehát min­111

Next

/
Oldalképek
Tartalom