Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
kapcsolatok fenntartásáról. Az indítvány a meglepetésszerű (hagyományos) támadás veszélyének csökkentésére irányuló bizalomerősítő intézkedések elfogadását is magába foglalta. Figyelmet érdemelnek az ezzel összefüggő egyes nyugati reagálások: „Nem létezik a katonai mérlegnek olyan meghatározása, amely minden tekintetben, még kevésbé minden fél számára kielégítő lenne ... A katonai egyensúlynak, az erőviszonyok meghatározásának és értékelésének egyes vonatkozásait elemezve különböző nyilatkozatok hangzanak el a mérleg egyes aspektusairól — fegyverkezési programok támogatásának megszerzése érdekében, hazai politikai ellenfelek pozícióinak bírálatára, a szövetségesekre gyakorlandó nyomás végett, vagy éppen fegyverzetkorlátozási javaslatok igazolására. Az ilyen jellegű megállapítások ezért gyakran nemcsak egyoldalúak, túlzók vagy szándékosan torzítottak, hanem még akkor is szükségképpen eltérők, ha nem szándékosan manipuláltak”.23 A katonai erőviszonyokat értékelve a NATO-államok szakértői többnyire három vonatkozást emelnek ki: a hadászati nukleáris, a regionális vagy hadszín- téri nukleáris mérleget, illetve a hagyományos erőviszonyokat. A tipikusnak mondható kérdést így fogalmazzák meg: a hadászati fegyverek szintjén kialakult paritás elrettenti a két atomhatalmat attól, hogy közvetlenül atomháborút vívjanak egymással, de mi rettenti el a Varsói Szerződést a hadászati paritás fedezete alatt a hagyományos támadástól? Tekintsünk most el a szándékainkra vonatkozó feltételezéseiktől; mindenesetre figyelemreméltó az, hogy a nyugati elemzések többségében elsikkad az az egyszerű igazság, hogy a két szövetségi rendszer közötti általános katonai erő- egyensúly egymást kiegyenlítő eltérések összegeként fogható fel. A fegyverzetek és a haderők különböző kategóriáiban, mutatóiban jelentkező kisebb-nagyobb előnyök vagy hátrányok csak a mérleg egészének összefüggéseiben értelmezhetők helyesen. A mérleg egésze azonban elemeire hullik a nyugati elemzésekben, s azok a részek, amelyek a Szovjetunió vagy a Varsói Szerződés előnyére mutatnak, önálló életre kelnek, teljesen elkülönülve a többi résztől. A nyugati konfliktusforgatókönyvek - különösen a hagyományos konfliktusokra vonatkozók - leegyszerűsítők, és többnyire elhomályosítják azt a tényt, hogy két integrált katonai szervezet néz szembe egymással; mindegyikük a szorosan integrált hagyományos és harcászati nukleáris erők feletti egységes operatív irányítással. Okkal feltételezhető, hogy az általános erőegyensúlyt figyelembe véve egyik fél sem kezdeményezhet közvetlen katonai összecsapást a két tömb között a siker ésszerűen magas valószínűségével, továbbá egy nagyobb hagyományos összecsapás a nukleáris fegyverekkel felszerelt két szövetség között minden bizonnyal arra kényszerítené a vesztésre álló felet, hogy bevesse atomfegyvereit. Ezt a feltételezést igazolja egyebek között a NATO jelenlegi hadászata is. A katonai mérleg különböző szintjein mutatkozó eltéréseknek így nem tulajdoníthatunk azonos jelentőséget. Az a tényező, amely döntően befolyásolja a két nagyhatalom és szövetségi rendszereik magatartását: a hadászati nukleáris pari92
