Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
tás, továbbá az a valószínűség, hogy a konfliktusok erre a szintre eszkalálódnak. Sem a katonai doktrínák és hadászati koncepciók, sem a fegyverzet tökéletesítése nem csökkentheti azt a valószínűséget, hogy a két szövetség közötti konfliktus katasztrofális méreteket ölthet. Ésszerűen reagáló politikai vezetőknek továbbra is abból a feltételezésből kell kiindulniuk, hogy egy konfliktus kezdeményezése egyet jelentene a hatalmas ismeretlenbe való lépéssel: bármely nagyobb összecsapás nukleáris fegyverekkel rendelkező államok és szövetségi rendszerek között nagy valószínűséggel akkor is atomhadviseléssé fajul, ha kezdetben hagyományos fegyvereket használnak. A harcászati atomfegyverek bevetése, bármilyen kismértékű is, nagy valószínűséggel széles körű hadászati csapásváltásokká bővül. A konfliktus ellenőrzött megvívásának lehetősége pedig távoli: az irányító-hírközlő rendszerek lényegesen sebezhetőbbek, mint maguk a fegyverek, amelyek ellenőrzött bevetését irányítani hivatottak. A nemzeti és a szövetségeken belüli konzultációs és döntéshozatali eljárásokat békeidőben alakították ki. Kétséges az, hogy ezek a nukleáris hadviselés körülményei között is a kívánalmaknak megfelelően működnek-e. A jelek szerint az egyensúly higgadtabb és tárgyilagosabb elemzése sem oldja meg teljesen a hagyományos erőknek az NFU-val kapcsolatban felmerülő problémáját. „Bár úgy vélem, hogy a feltételek gondos tanulmányozása ahhoz a szilárd következtetéshez vezet, hogy ideje döntő lépést tennünk az atomfegyverek első- kénti alkalmazásáról való lemondás politikája felé, nyilvánvaló, hogy ez a politika a szövetség hagyományos erői iránti bizalom megerősítését teszi szükségessé” - állapítja meg McNamara.24 Az NFU számos más nyugati híve is úgy véli, hogy a NATO hagyományos erői bizonyos fejlesztésre szorulnak, mielőtt az NFU- kötelezettséget hivatalosan elfogadnak. Az NFU-politika, ha a két szövetségi rendszer együttesen vállalja is, aligha segíti elő az európai katonai szembenállás terheinek és veszélyeinek csökkentését, amennyiben a NATO által szabott ár a saját hagyományos erők nagyarányú fejlesztése. Ez szükségszerűen hasonló erőfeszítésekre ösztönözné a Varsói Szerződést is. A hagyományos egyensúlynak a NATO által igényelt megváltoztatása aligha fogadható el. Sok múlik azonban azon, hogy a nyugati intézkedések milyen ösz- szefüggésben történnek, és azokat hogyan ítélik meg a szocialista országok. A közösen deklarált NFU-politikát a haderőcsökkentés és a bizalomerősítő intézkedések támaszthatják alá a legjobban. A csapatlétszám távolról sem a legmegbízhatóbb mércéje ugyan a katonai erőnek, egy bécsi haderőcsökkentési megállapodás mégis nagy hatást gyakorolhat mind a mérlegre, mind annak értelmezésére. A bizalomerősítő intézkedések pedig lényegesen enyhíthetik a meglepetésszerű támadással kapcsolatos aggodalmakat. Ebből fakadóan a haderőcsökkentés és a katonai tevékenységeket korlátozó bizalomerősítő intézkedések nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a két szövetségi rendszer a hagyományos mérleg egy kölcsönösen kielégítőnek minősített állapotát érje el. Nyugati katonai szakértők elég széles köre ért egyet azzal, hogy „a NATO 93
