Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
mottevő mértékben csak akkor csökkentené a vetélkedést és fokozná a hadászati stabilitást, ha meg lehet akadályozni számos ellenerő-képességű fegyver rendszerbe állítását, s ha ki lehet zárni számos (ha nem valamennyi) atomhadviselési opciót. „M ivei azonban (mi, amerikaiak) magunk között sem értünk egyet abban, milyen stratégiai környezet felé kellene haladnunk, lehetetlenné válik, hogy a fegyverzet- ellenőrzés konstruktív szerepet játsszon e környezet kialakításában.”9 Az amerikai fegyverzetkorlátozási politika legnagyobb gyengeségét az az ellentmondás képezi, amely egyfelől a szovjet hadászati erők átépíttetését tűzi ki célul, törekedve a szovjet ellenerő-képesség korlátozására, másfelől megpróbálja elkerülni bármiféle korlátozását saját hadászati programjának, amely már a közeli jövőben, a nyolcvanas évek második felében veszélyesen nagy mértékű ellenerő-képességet biztosítana az Egyesült Államoknak. Az együttesen deklarált NFU-politika valószínűleg biztosítaná a hiányzó közös perspektívát a hadászati atomfegyverek korlátozása és csökkentése számára. így tartalmasabbá válhatnának a tárgyalások, mint a számokkal és limitekkel való alkudozás és egyensúlyozás újrakezdése esetén. Eddig azonban az Egyesült Államok hivatalos politikája távol áll ettől, és úgy vélte, hogy az atomháború fenyegetését jobban kell integrálni az amerikai külpolitikába, s a nukleáris erőket a politikai nyomás eszközeként kell felhasználni. „Mivel az Egyesült Államoknak nukleáris fegyvereire kell támaszkodnia, elhibá- zottak az olyan megállapodások, amelyek a hadászati nukleáris paritást a szovjetamerikai viszony állandó tényezőjeként rögzítik. Az amerikai erőforrásokat és technológiát inkább a hadászati fölény elérésére kell összpontosítani. A nukleáris fölényre való törekvés hivatalos céllá emelésével az Egyesült Államoknak demonstrálnia kell képességét arra, hogy az atomháború veszélyét politikai célok érdekében manipulálja, s így hitelessé kell tennie a külpolitikába integrált atomfenyegetést.”10 Az amerikai szakértők közül az NEU szerepét a legvilágosabban alighanem Paul C. Warnke határozta meg :„Mindazok számára, akika kölcsönösen biztosított megsemmisítő képességet, vagyis a két atomnagyhatalom azon képességét, hogy egy tömeges atomtámadásra megsemmisítő megtorló csapással válaszoljanak, elkerülhetetlen ténynek, nemcsak elméletnek tekintik, teljesen logikusnak tűnik egy olyan döntés, hogy az atomfegyvereket csak megtorlás céljából kell használni. Ám mindazokat, akik hisznek abban, hogy az atomfegyver rugalmasan alkalmazható nemzeti célok elérésére, vagyis az atomháború megvívható és megnyerhető, az NFU-politika sohasem lesz elfogadható.”11 Nyilvánvaló, hogy egy esetleges NFU-kötelezettség szakítást követelne az amerikai politikai és stratégiai gondolkodás jelenleg uralkodó trendjével. Valószínűleg éppen ez az oka annak, hogy az NFU nem szerzett a stratégiai fegyverek leépítési koncepciójához hasonló mértékű politikai és katonai szakértői támogatást. Nem élvez olyan széles körű tömegtámogatást sem, mint például a népszerű, mozgalmat elindító befagyasztási koncepció. Fegyverzetkorlátozási és katonai szakemberek nyugtalanítóan radikálisnak vélhették az NFU hatását a stratégiai 85
