Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Hardi Péter: A második szakasz: az Egyesült Államok Reagan újraválasztásának fényében
rációra jellemző módon előtérbe került a globalizmus eszköze. Tulajdonképpen egyáltalán nem arról van szó, hogy akár a stratégiai-biztonsági érdekek elsődlegessége, akár a globalizmus előtérbe helyezése hiányzott volna a második világháború utáni amerikai külpolitikából. A Reagan-kormányzat külpolitikájának elemzésekor azonban azt lehet megállapítani, hogy ezek az érdekek és érvényesítésüknek a globalizmusból fakadó formái fölerősödtek, s különösen a közvetlen elődökhöz képest sajátos hangsúlyokkal egészültek ki. E hangsúlyok között a leglényegesebb az Egyesült Államok által a legfőbb biztonságpolitikai fenyegetésnek, legfőbb stratégiai ellenlábasnak tekintett Szovjetunióval fenntartott kapcsolatainak a változása.2 A Szovjetunióval való szembenállás élesedése, a viszonynak a hidegháborús időszak óta nem tapasztalt majdnem totális átideologi- zálása (pontosabban: ideológiai összefüggésekbe helyezése) következett be. A biztonságpolitikai és ideológiai érdekszférák nyílt összekapcsolása együtt járt az antikommunizmus fölerősödésével s az új visszaszorítási politika meghirdetésével. A Szovjetunióval való konfrontálódás új, erőteljes hangsúlyai következtében biztonságpolitikai dimenziót öltöttek azok a külpolitikai kérdések is, amelyek nem függtek közvetlenül össze magával a Szovjetunióval, de amelyekre az amerikai felfogás értelmében ráillett a „kommunista veszély” kategóriája. Ezért több, korábban az Egyesült Államok által regionálisnak tekintett kérdéskör (a középkeleti, de különösen a közép-amerikai helyzet) globális jelentőséget kapott. A regionális külpolitikában is a Szovjetunióval való konfrontáció, a Szovjetunióhoz való - bármily áttételes - viszonyítás vált meghatározóvá (lásd a közel- keleti fellépéstől kezdve az Indiai-óceánon át a Távol-Kelet térségében folytatott politikáig). A Szovjetunióval való szembenállás, az új visszaszorítási politika felerősítette a globalizmussal egyébként is együtt járó eszközt: a katonai erőre való fokozott támaszkodást. S bár ma szinte minden elemző egyetért azzal, hogy ez a legutoljára említett sajátosság már a Carter-kormányzat idején kezdett előtérbe kerülni (jellemző példák: a NATO korszerűsítéséről született 1978-as, valamint az 1979. december 12-i kettős határozat, illetve az Egyesült Államok katonai költségvetésének 1979-től kezdve megfigyelhető jelentős növelése), a külpolitikai törekvések nyíltan vállalt, sőt nélkülözhetetlen alapjaként a Reagan-kormányzat tevékenységében jelent meg. Ez utóbbi egyenesen abban látta elődei folyamatos hibáját, hogy (különösen a vietnami kudarc után) egyre inkább hagyták beszűkülni az ún. Grand Area Planning („nagy területi tervezés”) korábbi gyakorlatát. Ezt az átfogó, globális koncepciót Franklin D. Roosevelt fejlesztette ki, akit a második világháború idején, az amerikai hadbalépés pillanatától kezdve az a gondolat foglalkoztatott, hogy miként nyerheti meg az Egyesült Államok nem egyszerűen a háborút, hanem a háború utáni békét. A Grand Area Planning lényege az, hogy az Egyesült Államoknak katonailag is biztosítania kell a maga számára azokat a területeket, amelyek stratégiailag szükségesek az amerikai világuralom fenntartásához.3 A Reagan-kormányzat fő gondja az, hogy miként tudja ma ezt a roose6
