Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Szentesi György: A. Arbatov: Hadászati paritás és az Egyesült Államok politikája
verzetkorlátozási szerződést (a részleges atomcsendegyezményt), s ezt az elsőt újabbak is követték, egyebek között az 1967- es világűr-egyezmény, majd 1968-ban az atomsorompó-egyezmény. Az 1960-as évek második felében az amerikai kormányzat neves személyiségei számos nyilatkozatban elismerték az atomháború céltalanságát, sőt MacNamara egyértelműen kijelentette, hogy a Szovjetunió még egy eredményes amerikai első csapás ellenére is képes lenne az Egyesült Államok teljes megsemmisítésére. Mégis az Egyesült Államokban ekkor kezdtek hozzá egy olyan új fejlesztés - a több, külön- külön célra irányítható atomtöltetet tartalmazó rakétafejek - megvalósításához, mely a későbbiek során a hadászati támadófegyverek harcértékének, célmegsemmisítési képességének jelentős növekedéséhez vezetett, s tulajdonképpen bizonytalanná tette a hadászati támadófegyverek célmegsemmisítő képességének vonatkozásában a fegyverzetellenőrzést. A több, külön-külön célra irányítható töltetet tartalmazó rakétafejrész melletti amerikai döntés egyben az addig fejlesztett ellenrakétás rakétaelhárítás csődjét is jelentette. így a hadászati védelem hatásos eszközeinek, módszereinek folyamatos s a támadófegyverekkel többé-kevésbé arányos fejlődését ezzel a számukra az abszolút erőfölény visszaszerzésének reményét felvető fejlesztéssel maguk az amerikaiak tették lehetetlenné - közel másfél évtizedig, sőt talán egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul. Hosszasan elemzi a könyv a szovjetamerikai lényegi egyensúly létrejöttének időszakát, az 1960-as, 1970-es évek fordulóját, s az ez időben hatalomra került Nixon elnök vezette új, köztársaság párti kormányzat tevékenységét. A nemzetközi helyzetet ekkor is sok probléma terhelte. Az amerikaiak egyre aktívabb részvétele a vietnami rablóháborúban kétségkívül rontotta a nemzetközi kapcsolatokat, de az 1968-ban kialakult csehszlovákiai helyzet sem egyszerűsítette a két világrendszer közötti viszonyt. A Nixon-kormányzat mégis sok vonatkozásban reálpolitikára kényszerült. A kialakult helyzetnek megfelelően kénytelen volt a szovjet-amerikai hadászati erő- egyensúly elismerésére - minden ebből eredő következménnyel együtt. Már 1970 elején elismerte, hogy „.. . az 1970-es évek realitása az Egyesült Államokéhoz hasonló szovjet hadászati képesség”. A Nixon-kormányzat hivatalosan is félretette a hadászati fölényen alapuló korábbi amerikai hadászati koncepciót, s elismerte, deklarálta a szovjet-amerikai hadászati paritást. A szerző részletesen elemzi a szovjetamerikai hadászati paritást ugyan elismerő, de az amerikai fölényt részint a hadászati fegyverfejlesztések útján, részint pedig a fegyverzetkorlátozási tárgyalások eredményeként mégiscsak biztosítani akaró Nixon-kormány tevékenységét. Igen érdekes rész az 1969-től kezdődő szovjet-amerikai hadászati fegyverzetkorlátozási folyamat első eredményeinek, a SALT-I egyezményrendszer kidolgozásának leírása. Az ellenrakétás rakétaelhárító rendszereket korlátozó, máig is érvényben lévő egyezmény éppen a hadászati védőfegyverek korlátozása útján fokozta a szovjet-amerikai hadászati erő- egyensúly stabilitását, s jelenleg is érvényesül e vonatkozásban pozitív hatása. Az amerikai politikában ez időben bekövetkezett jelentős fejlődésre utaló tényként értékeli a szerző az 1973 júniusában aláírt, „A hadászati támadó fegyverrendszerek további korlátozásaival foglalkozó tárgyalások alapelvei” című okmányt, mely az egyik legfontosabb alapelvként egyértelműen kimondja a felek egyenlő biztonságát. A nixoni politika egyenes folytatásaként értékelhető az 1974. novemberi vlagyivosztoki közös nyilatkozat is, mely az egyenlőség, az egyenlő biztonság elvét, a SALT-folyamat továbbfolytatásának szükségességét erősítette meg. A Nixon-Ford váltás időszakát úgy értékeli a szerző, hogy ekkor erősödtek meg az ellentmondások az Egyesült Államok enyhülési politikájában. Való igaz, ezt az M5
