Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Szentesi György: A. Arbatov: Hadászati paritás és az Egyesült Államok politikája
legfontosabb feltétele a Szovjetunió és az Egyesült Államok hadászati fegyvereinek viszonylagos egyensúlya” - írta az egykori szovjet honvédelmi miniszter, Usztyinov marsall a Pravda 1983. november 19-i számában megjelent cikkében. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban rendkívüli figyelmet szentelnek a szovjetamerikai katonai erőviszonyok legfontosabb összetevőjének: a két világhatalom között az 1960-as, 1970-es évek fordulója óta stabilan fennálló hadászati erőegyensúlynak. A szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly fontossága, tartósságának, időtállóságának - más szóval stabilitásának - szükségessége indokolta a neves szovjet politológus, a SZUTA Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (IME- MO) osztályvezetője, A. Arbatov téma- választását: a hadászati paritás vizsgálatát az Egyesült Államok politikájának tükrében. A terjedelmes műben a szovjet-amerikai hadászati erőviszonyokat érintő amerikai politika nyomon követése az 1950-es évek végétől, az 1960-as évek elejétől, a Kennedy-korszaktól kezdődik, mivel ez időben hozták létre a szovjet hadászati támadófegyverek első, az Egyesült Államok számára komoly fenyegetést jelentő eszközeit, a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták első generációját. Az amerikai politikai vezetés már ekkor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban új, az Egyesült Államok kizárólagos világhatalmi státuszát veszélyeztető haderőnemként 1960-ban létrejöttek a hadászati rakétacsapatok, melyek folyamatosan, mennyiségben és minőségben egyaránt fejlődő fegyverei egyre inkább lehetőséget adtak az Egyesült Államok szárazföldi területén elhelyezkedő összes döntő fontosságú célobjektum atomtöltetekkel való elérésére. Az 1960-as évek elején már nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok megszűnt „sebezhetetlen” lenni, egyre inkább közel került a két vezető hatalom közötti legveszélyesebb atomfegyverek a hadászati támadófegyverek — lényegi egyensúlyának kialakulása. Már az 1960-as évek első felére - az Egyesült Államok minden törekvése ellenére - olyan helyzet alakult ki, hogy jelentős amerikai fölény birtokában sem lehetett volna egy atomháborút úgy megvívni a Szovjetunióval, hogy a veszteségek az elviselhetőség szintje alatt maradtak volna. Ettől függetlenül az Egyesült Államok katonai vezetése egyáltalán nem vetette el a totális atomháború lehetőségét. Az 1960-as évek elejétől Kennedy, majd Johnson elnök kormányai mindent megtettek a szovjet-amerikai hadászati erő- egyensúly kialakulásának megakadályozására. Békeidőben soha nem látott fegyverkezési programok megvalósításához fogtak hozzá. Különösen 1963-64-ben gyorsult fel az amerikai hadászati fegyverkezés üteme. Szinte naponta telepítettek egy szárazföldi interkontitnentális rakétát, és havonként bocsátottak vízre egy rakétahordozó atom-tengeralattjárót. E szakaszban az amerikai hadászati hordozóeszközök száma 2400-ra, a velük célba juttatható atomtöltetek mennyisége pedig mintegy 5000-re emelkedett. A növekedés jelentős korszerűsítésekkel is járt, hiszen az összmennyiség 75 százalékát silókban és tengeralattjárókon telepített rakéták (a repülőgépeknél jóval magasabb harcértékű fegyverek) tették ki. Az amerikai kezdeményezések nyomán végrehajtott szovjet válaszintézkedések az amerikai politikai vezetés számos kiemelkedő egyéniségét már az 1960-as évek közepén rákényszerítették a korábbi szemléletmódjuk átgondolására, új nézetek sorának kialakítására. így mindenekelőtt az akkori idők hadügyminisztere, Robert MacNamara és munkatársai jutottak arra a következtetésre - számos forrás szerint már 1963-ban -, hogy az Egyesült Államok tartós biztonságának szavatolására a fegyverkezési programoknál alkalmasabbnak látszanak a politikai megegyezések. Az 1963-as esztendő a hidegháborús időszakhoz képest áttörést jelentett, hiszen ekkor kötötték meg az első lényeges fegy144
