Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
rendszert”.14 Ezen okfejtés szerint tehát az egyes szocialista országokban végrehajtott, illetve folyamatban levő - eltérő súlyú és mértékű - intézke dések a gazdaságirányítás fejlesztésére, a korábbi merev, bürokratikus központi mechanizmusok felszámolására, az önállóság növelésére stb. összességükben a munkás- osztály hatalmi pozícióit, a politikai rendszer meghatározott feltételek között kialakult, alapvető jellegzetességeit aláásó cselekvéssorozatot alkotnak. Vagy inkább úgy kell értelmeznünk a fentieket, hogy ilyen veszély nem áll fenn, és nem is adódhat, mivel a szocialista országok nem „következetesek” ezen a téren ? Jan Vanous szerint éppen ez utóbbiról van szó: a „politikai kihívás” miatt - állítja - a szocialista országok válságuk elkerülésére nem választhatják a mélyreható reformokat. Egyetlen „perspektívájuk” - olvassuk ki ebből a megállapításból - csak a „gazdasági válság-politikai stabilitás” párhuzamos, tartós együttélése lehetne. Vanous elismeri, hogy a szocializmusnak létérdeke a válság elkerülése, ezért kénytelen „korlátozott hatókörű reformokat és ad hoc jellegű intézkedéseket életbe léptetni”, az ilyen típusú válságkezelést viszont - hangsúlyozza - „a Nyugatnak nem áll érdekében támogatnia, mivel nem jár együtt a szocializmus alapvető természetének megváltoztatásával”.15 A polgári politológusok nagy része jut a Vanoushoz hasonló következtetésre, nevezetesen arra, hogy a szocialista országok jelenlegi és perspektivikus fejlődése lehetőséget teremt e belső folyamatok külső, nyugati befolyásolására, mégpedig számunkra nem kétséges irányban: a gazdasági-szociális ellentmondások, válsághelyzetek politikai strukturális válsággá történő átnövésének ösztönzése végett. A szocializmus stabilitása és a külső - ezen belül a tőkés világrendszer létezésével és politikájával összefüggő - feltételrendszer (világpolitika, világpiac) közötti összefüggésre az imperialista destabilizációs politika kapcsán már utaltunk. A szocialista rendszer szerves belső ellentmondásaihoz csatlakozhatnak, mégpedig súlyosbító tényezőkként, a külső hatások nyomán fellépő ellentmondások, mint a háború és a béke, a társadalmi haladás és az imperializmus, a fejlettség és a relatív fejletlenség stb. közöttiek. A polgári politológia helyesen veszi számításba a belső és a külső válságok egymásra épülését, de a külső tényezőknek erőteljes - olykor túlzott - szerepet tulajdonít. Militáns képviselői a mindenkori nyugati külpolitikát rendszerint döntő válságerősítő elemnek tartják: az 1960-as években az enyhülési politikát, az 1970-es évek vége óta a „feltételhez kötött” enyhülést, az új „hidegháborút”. így például az NSZK-beli H. Höhmann, aki a tőkés országoknak a szocialista országok válságaihoz való lehetséges viszonyulási változatait vizsgálta, abból indult ki, hogy a szocializmus legitimitását kizárólag a gazdasági teljesítő- képesség garantálja. Ezen az alapon biztatónak ítéli mindazoknak a lehetőségeknek a kihasználását, amelyeket az 1980-as években a szocialista országok mérsékeltebb gazdasági növekedési üteme kínál a „nyugati befolyás növelésére”.16 56
