Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
Van-e ilyen körülmények között az Egyesült Államoknak hosszú távú és átfogó rendezési terve, amely túlmutat a Camp David-i kereteken? Gyakran és jogosan teszik fel a kérdést. A legtöbb megfigyelő és elemző szerint ilyen nem létezik.33 Ezzel a nézettel egyet is lehet érteni, hiszen az Egyesült Államok gyakorlati közel-keleti politikájában nem történt olyan módosulás, amely arra utalna, hogy egy ténylegesen hosszú távú és átfogó rendezést Washington új alapokon közelítene meg. Sokféle jel mutat azonban arra, hogy az Egyesült Államok politikai életében vannak olyan csoportok, amelyek úgy vélik, hogy a hosszabb távú rendezés keresése nélkül lehetetlen az Egyesült Államok globális stratégiai céljainak az elérése, és annak is tudatában vannak, hogy egy ilyen rendezés egyik lényeges előfeltétele a palesztin probléma olyan megoldása, amely legalább a konzervatív arab erőket kielégítené. E megoldás magába foglalná a PFSZ elismerését és a palesztin államiság megteremtésére irányuló minimális igények elfogadását. 1982 ősze óta az Egyesült Államok számára nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes közel-keleti országokkal létesített stratégiai konszenzusokból sohasem fejlődik ki egy átfogó rendezés. Reagan elnök szeptember i-én, Haig távozását követően, új tervvel állt elő, amely visszatért a Biztonsági Tanács 242. számú határozatához, elismerve a megszállt területek lakosságának jogát az autonómiára, és e területek Jordániával való egyesítését („association”) irányozta elő, de elutasította a független palesztin államiság megteremtését. A Reagan-tervet Jordánián és Arafaton kívül lényegében mindenki visszautasította, és az Egyesült Államok sem mutatott túl nagy elkötelezettséget iránta. Izrael libanoni inváziója új helyzetet teremtett, lehetővé tette az Egyesült Államok közvetlen szerepvállalásáta térségben. Washington — Shultz külügyminiszter részvételével - közvetítő szerepet vállalt az 1983. május 17-én aláírt izra- eli-libanon egyezmény létrejöttében, amely előirányozta az izraeli csapatok kivonását és egy olyan kétoldalú egyezmény tető alá hozását, amely összekötő irodák felállítását is magába foglalta. 1982 szeptemberétől az amerikai tengerész- gyalogosok megjelentek Libanonban, és az amerikai kormány Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot is bevonta az úgynevezett soknemzetiségű béke- fenntartó erők kötelékében való részvételbe. Ez az aktív libanoni szerep feltehetően azt a benyomást kelthette Washingtonban, hogy a palesztin mozgalom katonai veresége, majd belső ellentéteinek éleződése következtében nincs már szükség átfogó rendezésre. Erősíthette ezt a benyomást az is, hogy az arab országok teljesen passzívak maradtak, Szíria pedig katonailag felkészületlennek tűnt az izraeliekkel való első légicsaták idején. (Nem lehet persze figyelmen kívül hagyni Robert Neumann szellemes megjegyzését az amerikai kormányzat bürokratikus mechanizmusa belső törvényszerűségeinek ilyen irányú hatásáról.)34 A washingtoni kormányzat közvetlen libanoni szerepvállalása semmit nem oldhatott meg, és ez sokkal előbb nyilvánvalóvá vált, mint ahogyan erre általá18
