Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
Az új amerikai Közel-Kelet-politika természetesen nem merül ki abban, hogy az Egyesült Államok különféle stratégiai megállapodásokat köt a baráti országokkal és az erősítésükre törekszik. Ez az amerikai politika magában foglalja a nemzeti felszabadító mozgalmakkal, elsősorban a PFSZ-szel és a POLISARIO-val szembeni erőteljesebb fellépést. A korábbinál sokkal nagyobb nyomást gyakorol olyan országokra is, mint Líbia, Szíria, Dél-Jemen és Algéria. A térségre vonatkozó amerikai elgondolásokat mindenekelőtt a palesztinai kérdés megoldatlansága zavarja. Enélkül ugyanis nem jöhet létre a konzervatív arab rendszerek és Izrael tényleges együttműködése, továbbra is számolni kell az arab nacionalista és pániszlám alapon álló radikális mozgalmak térnyerésével és ezek balratolódásával vagy legalábbis a baloldali erőkkel esetleg kialakuló szövetségével. Úgy tűnik, Washington továbbra is képtelen az egymással homlokegyenest ellenkező érdekek és érzelmek egyeztetésére, a sokféle elvárás teljesítésére. Az Izraellel kialakított különleges viszony fenntartása gyöngíti kapcsolatait olyan jól bevált és fontos partnerével is, mint Szaúd-Arábia, és csökkenti a konzervatív- monarchia belső stabilitását. E különleges viszony megváltoztatását vagy akár megkérdőjelezését azonban mindeddig lehetetlenné tették a belső amerikai erőviszonyok. Következésképpen a közel-keleti régió egészével kapcsolatos amerikai politika lényegi átértékelésére nem került sor. Új, átfogó rendezési elképzeléseknek csak halvány, egyes politikusok és elemzők által felvázolt körvonalai bontakoztak ki. Egészében a Reagan-kormányzat — ha kevesebb meggyőződéssel is, mint elődje - a Camp David-i kereteket fogadta el. 1982. április 26-án az izraeli csapatok kivonultak az általuk 15 éve megszállt Sínai-félszigetről, és átadták azt Egyiptomnak. A megfigyelők többsége szerint ezzel kimerült a Camp David-i egyezmény összes lehetősége, amely sohasem volt több, mint amerikai közvetítéssel és támogatással létrehozott izraeli-egyiptomi különbéke. Ez a különbéke tette lehetővé az Egyesült Államok számára a Szovjetunió távoltartását, továbbá szoros kapcsolatokat biztosított mind Izraellel, mind Egyiptommal. Izrael számára azért volt vonzó, mert általa Egyiptom kivált az Izrael- ellenes arab frontból. Egyiptomnak pedig az elveszett területek visszaszerzésén kívül lehetővé tették a nyugati és szaúd-arábiai tőke beáramlását az országba, s a po litikai ellenzék visszaszorítását. Képtelen volt azonban az egyezmény meg- feleln1 annak a feladatának, amit szerzői kiemelten hangoztattak: a közel-keleti átfogó rendezés előmozdításának. A Camp David-i keretek között ugyanis nem kapott megfelelő helyet a palesztin kérdés, az amerikaiak által sürgetett autonómiatárgyalások pedig semmiféle eredményre nem vezettek. Általában elismerik, hogy a hosszú távú rendezés fontos előfeltétele ugyan a palesztin kérdés megoldása, de az is nyilvánvaló az amerikai vezetés számára, hogy a palesztin mozgalmat Izrael libanoni katonai győzelme és a PFSZ Bejrútból történő eltávolítása után sem lehet felszámolni.32 Tény, hogy Washington továbbra is - legalábbis formailag - a Camp David-i egyezményekhez kapcsolódó autonómiatárgyalásokat sürget.
