Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében

Brandt és Schmidt alkotta vezető triumvirátus felbomlása, s a pártbeli átrendeződési folyamatok nemzedékváltás miatti szükségszerű felerősödése.

Ha az SPD esetében a párt „azonossági válságáról” beszéltünk, úgy az FDP esetében azt kellene mondani, hogy a válság a liberálisok „második természetévé” vált. Az FDP időről időre, szinte állandóan parlamenti létéért küzd. A pártnak nincs jelentős törzsválasztói tábora, így nagymértékben a pártpolitikai- lag kötetlen, „váltó” választókra van utalva. Emellett a liberális eszmék elterjedése újra és újra kérdésessé tette a párt profilját, s az FDP neve a politológiai szakzsargonban a „profilneurózis” megjelöléssel kapcsolódott össze.

Ennek ellenére a párt a konzervatív és a szociáldemokrata tömb közötti „többségcsináló” funkciójával, a „mérleg nyelveként” döntő szerepet játszott az NSZK belpolitikai kurzusváltásainak meghatározásában. Azonban a belpolitikai váltók átállítása az FDP esetében mindig súlyos egzisztenciális válsággal párosult. 1969-ben, illetve 1972-ben, a szociálliberális koalíció megalakulásának és megszilárdulásának időszakában, a keleti szerződések ratifikációs folyamatában a párt E. Mende vezette nemzeti liberális szárnya kiszakadt a pártból. 1982- ben a kirobbant koalíciós válság, az FDP átállása az uniópártok oldalára ugyancsak súlyos vérveszteségbe került: a párt szociálliberális szárnyának számos vezetője kilépett a pártból, s az FDP körzeti szervezeteiben is jelentősen csökkent a tagok száma.

Sajátos módon azonban a szervezett liberalizmus létét fenyegető belpolitikai irányváltásakor az FDP léte funkcionális szükségszerűség a nyugatnémet belpolitikai stabilitás szempontjából. Az FDP az 1983. márciusi választások előtt is kiemelte ezt a szerepet. Az FDP egyidejűleg tekinti magát „politikai korrektí- vumnak” és „többségcsináló pártnak”. Az első funkciójában egyfelől a szociáldemokrata baloldali reformizmus, másfelől a Strauss-féle konfrontációs politika koalíciós ellensúlya. így az FDP megnövelhette a CDU vezetése számára a manőverezési lehetőségét a CSU túlzó befolyási igényeivel szemben. A neoliberális piacgazdasági elveket valló CDU-val szemben ugyanakkor azzal indokolja az FDP a szervezett liberalizmus szükségszerűségét, hogy kell lennie egy „pótlólagos garanciának”. Sajátos módon az FDP vezető politikusai a szociálliberális koalíció felbomlását azzal magyarázták, hogy az SPD az 1982. évi müncheni pártkongresszusán a Godesberg előtti időszakhoz tért vissza, míg a liberálisok voltak a koalíción belül a piacgazdasági politika kizárólagos letéteményesei.26 Az FDP a beruházási pótadó visszafizetése melletti határozott elkötelezettségével még a CDU-val szemben is a vállalkozó, tőkés érdekek képviselőjeként lépett fel.

Az FDP így minden „árulása” és számottevő tagvesztesége ellenére érzékeltetni tudta funkcionális fontosságát, amely a mindenkori hatalomváltást éppúgy lehetővé teszi, mint a „szélsőségek” mérséklését. Ebben az összefüggésben a „zöld = vörös”, azaz a szociáldemokraták és a zöldek alkotta koalíciónak az uniópártok által felvázolt apokaliptikus rémképe is végeredményben a liberálisok par58