Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
Az „új egyesült baloldal” Brandt által képviselt koncepciója a szociáldemokrácia sajátos funkciójára is felhívja a figyelmet. A közvetlen választástaktikai megfontolásokon túl az SPD alkalmas volt a „fundamentalista rendszertagadók” kispolgári és középosztálybeli csoportjainak befogadására, „történelmi domesz- tikálására”, azaz a polgári politikai rendszert elutasító társadalmi mozgalmak átalakítására és felvételére, végső soron az adott társadalmi status quo stabilizálására. Az 1983. március 6-i választások után kiderült, hogy a CDU-tól „balra kialakult többség” csupán látszólagos volt, a zöldek és a pártpolitikai keretekből kiszakadt politikai erők olyan önállósodási fokot értek el, hogy az SPD már nem volt képes integrálni őket. Az SPD azonossági válsága mellett tehát sajátos funkcionális gyengesége is kifejeződést nyert: a párt időlegesen elvesztette azt a képességét, hogy a polgári pártok, a CDU/CSU és az SPD két alapvető tömbjének reprodukciójához hatékonyan hozzájáruljon.23 Az SPD vezetői által a választások előtt meghirdetett dialóguskészség az alternatív csoportok számára pusztán taktikai jellegű „integrációs csapdának” tűnt. Az Alternatív Lista egyes képviselői már igen korán rámutattak arra, hogy a szociáldemokraták által felkínált párbeszéd arra szolgál, hogy az SPD az alternatívokat „bekebelezze”, és egyúttal az „újreformizmus” látszatát keltse.24 A parlamenti választások után aligha szűnik meg a Löwenthal-féle csoport integrációs kételye: a környezetvédelem túlhangsúlyozásának engedve csak egy „negatív többség” kialakulása lehetséges. Löwenthal leszögezi, hogy az SPD- nek az új „pozitív többség” megteremtése érdekében a politikai kisebbségekkel folytatott vitákban nem szabad eltéríteni magát a „két nagy párt” közötti szociális és gazdasági ellentétek alapkérdéseitől. Valójában a párt Löwenthal-féle csoportja sem a dogmatikus „antiintegrációs” út híve, hanem csupán a Brandt által javasolt stratégiát utasítja el. A környezetvédelmet „fontos részkérdésnek” kell tekinteni, ám a zöldekkel folytatott beszélgetéseknek - fejtegeti a párt veterán ideológusa - nem a közvetlen integrációt, hanem a zöldek és alternatívok „meg- világosodási” folyamatát kell szolgálniuk, amely egy részük számára a későbbi esetleges beolvadás előfeltétele lehet.25 Az SPD azonossági és funkcionális válsága mögött mélyreható társadalmi, gazdasági és strukturális folyamatok rejlenek. A párt már nem volt képes választói potenciáljának megőrzésére, s tartósan hatalmon levő pártként az új társadalmi szükségletek és értékek meggyőző kifejezésében meggyengült, végső soron a gazdasági „fordulatot” ígérő neokonzervativizmus és az új alternatív mozgalmak harapófogójába került. Ugyanakkor a parlamenten kívüli ellenzék (APÓ) egy részének párton belüli megjelenése a párton belüli baloldali ellenzék (IPO) szerepének megerősödéséhez vezetett, amely a párton belüli zöldekkel és az új békemozgalom „alternatív” biztonságpolitikát képviselő csoportjaival a pártegység többszörös, egymást átfedő megosztottságához vezetett. Ehhez járult a tizenhárom éves kormányzati hatalommal együtt járó „kopás” is, a Wehner, 57
