Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
azonáltal a hatvanas évek végén a hagyományos rendszerintegrációból való kilépés jelensége csak átmenetinek tűnt. Az újnáci NPD az uniópártok gravitációs terében tűnt el, s az újbaloldali parlamenten kívüli ellenzék jelentős részét a hatalomra jutott SPD társadalmi reformlendülete és keleti politikája kötötte magához. Az SPD az új értékek és szükségletek - a „több demokrácia” és a nagyobb „társadalmi igazságosság” - szempontjait reformprogramjába tömörítette, s ezzel addig soha nem tapasztalt mértékben tudta a saját érdekében mozgósítani a választókat. A szociáldemokratáknak az 1972. évi választásokon elért 45,6 százalékos csúcseredménye ennek a politikának az integrációs sikeréről tanúskodott. A világgazdasági válság hullámverései és a liberálisokkal kötött kényszerkompromisszumok közepette azonban az SPD az általa meghirdetett „új szükségleteket” nem tudta kielégíteni; a reformpolitika lendülete kifulladt. A hetvenes évek közepétől nyilvánvalóvá vált a hagyományos pártok - a kormányzó SPD és az ellenzéki CDU - s nem kevésbé az egész politikai rendszer funkcionális hiányossága, legitimációs gyengesége, csökkenő konszenzust teremtő és problémamegoldó képessége; a hagyományos pártok iránti elutasító magatartás - különösen a választók fiatal korcsoportjaiban - a politikai élet állandó jelenségévé vált. A választói stabilitásban nem volt hiány, hisz a választásokat magas részvételi arány jellemezte, azonban a hagyományos politikai pártokkal szembeni bizalomvesztést a parlamenten kívül kialakult tiltakozó magatartás, a polgári iniciatívák és az „alternatív” mozgalom elterjedése mutatta. A választóknak csupán egy része merült politikai apátiába, mások megerősítették a politikai elkötelezettségüket, illetve új formákat, új politikai azonosulási lehetőségeket kerestek a zöldek s az alternatív mozgalom más áramlataiban. Az egyik alapprobléma tehát a parlamenti ellenzék csökkenő abszorpciós képességében nyilvánult meg. Ehhez járult a „neokorporativizmus” címkéje alatt a „parakonstitucionális eljárás”, a politikai döntések részleges társadalmasítása, azaz a politikai döntési folyamatok jelentős területeinek növekvő kitelepülése a parlamenti demokrácia intézményes kereteiből.9 Űj konkurrencia: a polgári iniciatívák A hetvenes években a hagyományos pártokat a pártrendszer keretein kívül elharapódzó tiltakozó mozgalmak - polgári iniciatívák és alternatív mozgalmak - elterjedése riasztotta fel. A polgári iniciatívák mint meghatározott, konkrét politikai intézkedések által érintett társadalmi csoportok spontán szervezetei az esetek többségében főként a kifogásolt állami döntéseket és intézkedéseket akarják megváltoztatni, legyen szó akár egy atomerőmű üzembe helyezéséről, akár egy repülőtéri kifutópálya meghosszabbításáról. így sokszor inkább csak reagálók, semmint kezdeményezők. Mint ad hoc csoportok a legtöbbször egy49
