Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
litikai pártok kezdettől fogva a politikai „közép” irányát vették célba, jelezve a múltbéli fasizmus és a hidegháború időszakában fogant „kommunista” szélsőségekkel szembeni elhatárolódásukat. A hagyományos nyugatnémet pártok számára a „közép” képviseletének ideológiai tartalma van, s meghatározó jelentőséggel bír a politikai kultúra fejlődésére. Ebből következik, hogy a „közepet intézményesítő” hagyományos pártokkal szemben minden új politikai erőhöz - a néppárti rendszerintegrációból való kilépéshez vagy a hagyományos pártspektrum peremén való mozgáshoz - a bal- vagy jobboldali „szélsőség” gyanúja tapadt. Ez a fejlődés egyszerre jelenti minden új pártkonkurrencia megtörésének lehetőségét meg a hagyományos pártprofilok összemosódásának a veszélyét is. Ezenfelül a hagyományos rendszerintegráció gyengülése vagy destabilizálódása azonnal a „válság” ideologikus képét ölti fel. A hagyományos pártokkal szembeni tiltakozó magatartás mindenekelőtt az ellenzéki szerep jelentőségének csökkenésében jutott kifejezésre. Ez a folyamat 1966-ban a nagykoalíció - a korábban egymással szemben álló CDU/CSU és az SPD által létrehozott közös kormány - megalakulása után különösen szemléletessé vált. A nagykoalíció mint az „alternatíva-nélküliség kartellje” a polgárok számára az igazi parlamenti ellenzék híján egy „azonosulási rést” teremtett, lazult a két pártcsoporthoz való korábbi kötődés, lehetővé vált a CDU és az SPD közötti tömeges „választócsere”, s a - választások kimenetele szempontjából fontos - pártot váltók száma jelentősen megnövekedett. A parlamenti alternatíva-nélküliség csökkentette a hagyományos pártok vonzerejét, és elősegítette a pártrendszer bal- és jobboldalán olyan tiltakozó pártok jelentkezését, mint a szélsőjobboldali-nacionalista NPD és az újbaloldali parlamenten kívüli ellenzék (APÓ). Ennek a fejlődésnek a kritikáját fejezték ki azok az elemzések, melyek arra mutattak rá, hogy a pártok politikája mind kevésbé vált megkülönböztethetővé.7 A nagykoalíció felbomlása után a nyugatnémet politikai szakirodalom arra hívta fel a figyelmet, hogy 1969 után a Bundesratnak, a parlament tartományokat képviselő felsőházának ugyanaz volt a funkciója, mint a nagykoalíciónak: az uniópárti többségű Bundesrat által a szociálliberális kormányra kifejtett nyomás sok esetben „egy minden párt által elfogadható programot” kényszerített ki.8 Másfelől a polgári pártrendszer sajátos konkurrenciamechanizmusa a pártokat a különböző társadalmi érdekek képviseletének a csökkentésére kényszeríti a „többségképes közös nevező” vagy a mindenkori egyensúly helyreállításának biztosítása végett. Ily módon a hatalom rövid távú megszerzésére vagy megtartására irányuló erőfeszítések következtében a polgári pártok elhanyagolták a nehezen szervezhető új érdekeket. Ez a polgári demokráciákra általánosan jellemző fejlődés az ellenzék jelentőségének csökkentését az NSZK-ban is a politikai élet tartós jelenségévé tette. Az SDP 1959. évi godesbergi fordulata óta az ellenzéki pártok is az állami végrehajtó hatalom egyfajta meghosszabbításának minősülnek, s ezt a CDU tizenhárom éves ellenzéki szerepe sem változtatta meg. Mind
