Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
kultúrára is. A zöldek választási sikere ennek a jelenségnek társadalmi rezonanciájáról tanúskodik. A választások eredményében rendkívül összetett, hosszú távú társadalmigazdasági, valamint politikai-ideológiai s nem kevésbé kulturális folyamatok összegeződtek. Félelem az új politikai erőktől, avagy a pártpolitikai rendszer válsága? Az NSZK-ban a politikai pártok stabilizálódási és koncentrációs folyamata lényegében a hatvanas évek közepén lezárult: kialakult a CDU/CSU, az SPD és az FDP által meghatározott, három, illetve - a CSU viszonylag önálló politikai szerepét tekintve - a „három és fél” párti, „mérsékelten pluralista” rendszer.4 Ez a politikai szisztéma rendszerint választási stabilitásával tűnt ki, és a kétpárti,. bipoláris belpolitikai szerkezet kialakulása felé mutatott. Ám ennek ellenére az államalapító pártokkal szembeni bizalomvesztés, a hagyományos pártokkal szembeni elutasító magatartás már viszonylag korán, a „parlamenten kívüli ellenzék” és az újnáci NPD, majd később a zöldek megjelenésében kifejezést kapott.5 Sajátos módon az uralkodó politikai pártokkal szembeni „ellenintegráció” jelensége tipikus magatartási reakciókkal kapcsolódott össze, amelyek a német fejlődés történelmi struktúráiban és társadalom-lélektani mintáiban gyökereznek. Az új politikai pártokat vagy mozgalmakat az NSZK-ban általában politikai szélsőségnek tekintik. Ily módon a parlamenten kívüli ellenzék, az APÓ a „baloldali fasizmus” gyanújába került. H. Börner szociáldemokrata politikus az 1982. évi hesseni tartományi választások előtt a zöldeket a politikai fasizmussal hozta kapcsolatba. Minden új politikai párt előretörése a nyugatnémet politikai irodalomban sokszor vezet olyan diagnózishoz, amely szerint az NSZK párt- politikai rendszere destabilizálódik, illetve válságban van. Más nyugat-európai országokkal szemben az NSZK-t vitathatatlanul rendkívüli stabilitásszükséglet jellemzi, amely nem kevés aggályos érzékenységgel kapcsolódik össze. Tizenhárom év után új kormány, avagy egy új politikai párt jelentkezése Franciaországban vagy Nagy-Britanniában aligha vezethetne a pártpolitikai rendszer „válságos” állapotára utaló következtetésekhez. Nem kétséges, hogy az NSZK ebben a tekintetben sajátos helyet foglal el. Nem csupán a geostratégiai helyzetével összefüggő specifikus biztonsági szükségletről, szokatlan stabilitási igényről, hanem a weimari demokrácia összeomlásával és a második világháború után importált, angolszász mintájú politikai intézmények törékenységével kapcsolatos félelmekről van szó. Ezt táplálják a NSZK nyugat-európai partnereinek időnként felerősödő fenntartásai is, miszerint a második világháború utáni ná- cítlanítás és a nürnbergi per folyamata egyfajta „forradalompótlék”, egy mesterséges, kívülről jött „forradalom”, a polgári demokratikus újrakezdés pedig angolszász „importtermék” volt.6 Másfelől az újraszerveződő nyugatnémet po47
