Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
nek a megtartásáért lemond a szociális reformprogramok jelentős részéről. Az SPD döntését - a párt reformkészségét megerősítő hosszú távú program elfogadása ellenére (OR’85) - a Schmidt és Genscher nevével fémjelzett új szociállibe- rális kormány megalakulása személyileg is dokumentálta. A világgazdasági válság árnyékában megkezdődött folyamat a reformok helyett egyre inkább az adottságokhoz való alkalmazkodást, pragmatikus „válságigazgatást” jelentett. A gazdasági válság teherelosztásának kérdése időről időre az SPD és a jobboldali liberálisok polarizációjához, végül a koalíció felbomlásához vezetett. A szociáldemokrata kormánypolitika sorozatos engedményekkel az FDP-t valóságos választási erejénél jóval nagyobb politikai befolyáshoz engedte a koalícióban. Az SPD balszárnyának képviselői joggal adtak hangot aggodalmuknak: a szociáldemokrácia a liberálisoknak tett állandó engedményeivel saját identitását veszti el, s a párt politikai „szubsztanciája sem az ellenzékiségre, sem a kormányzásra nem lesz elegendő”.2 Az SPD vezetésének a párt- és kormánypolitika differenciálása volt az egyetlen eszköze arra, hogy a koalíció fenntartásának kényes egyensúlyozó műveletét úgy végezze, hogy a párt ne demoralizálódjon. A párt- és a kormánypolitika kettőssége az SPD-t az egész szociálliberális korszakban végigkísérte. A kettősség egyúttal jelezte, hogy egy ponton túl a koalíciós partnerek közötti konfliktus elkerülhetetlenné válik. Az 1982. évi müncheni szociáldemokrata pártkongresszuson - a kormánypolitikai irányvonallal szemben - az SPD a jelentős adóemelésekkel finanszírozandó állami beruházások, illetve a beruházások állami irányítása mellett szállt síkra. Az FDP számára az elfogadott határozatok okként és ürügyként egyaránt szolgáltak a koalíciós kötelékek fellazítására, hangsúlyozva, hogy az SPD letért a godesbergi útról, és „halálos ugrást” tett hátrafelé az „adó- és állami dirigizmus” irányába. Az SPD 1982. júniusi hamburgi és alsó-szászországi tartománygyűlési választásokon elszenvedett szavazatveszteségei után szeptemberben Hessenben a CDU hatalomátvétele fenyegetett. A szociáldemokraták tisztában voltak azzal, hogy a CDU-győzelem a konzervatív ellenzék kétharmados többségét jelentette volna a Bundesratban, s így a Schmidt-Genscher-kormány törvényhozói cselekvőképtelenségét idézte volna elő. Az FDP-vezetés ugyanakkor arra a taktikai irányvonalra helyezkedett, hogy a nyári hónapok költségvetési tárgyalásain az SPD-t a „szociális háló” további szűkítésére kényszerítse. Az SPD azonban ahelyett, hogy a jobboldali liberálisok és a konzervatív pártok által ideológiailag már kész szövetség passzív eszközévé vált volna, Schmidt vezetésével ellentámadásba ment át. A koalíciós partner iránt tanúsított sokat bírált „nibelungi hűséggel” szakítva, a szociáldemokrata kancellár Genscher és Lambsdorff számára világossá tette a kompromisszumok végső határát és a már át nem hidalható politikai nézetkülönbségeket. 1983. október i-én a konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtása útján a konzervatív pártok a jobboldali liberálisok segítségével átvették a hatal45
