Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
irodalom, az atomfegyvereket korlátozott keretek között, csupán „jelzésként” tervezték volna felhasználni, hogy az ellenfelet „elhatározottságukról” meggyőzzék. Mindaddig - szögezték le a koncepció hívei -, amíg a NATO hihető képességekkel rendelkezik a figyelmeztetést követő lépés végrehajtására, ez a módszer elősegítheti az „elrettentést”. A kétségek azonban itt sem hiányoztak. Felmerül ugyanis a kérdés: mi történik akkor, ha az ellenfél az atomcsapást nem jelzésnek, hanem az eszkaláció első lépcsőfokának tekinti, és a választ is ennek megfelelően adja meg ? Arra - és ezt a NATO-szakértők is elismerik -, hogy az atomrobbanást az ellenfél a fegyveres konfliktust jellemző rendkívül feszült helyzetben figyelmeztetésként értékelje, tökéletesen működő és minden vonatkozásban megbízható összeköttetésre lenne szükség, ami ilyen körülmények között nehezen képzelhető el. Ez a kísérlet így a gyakorlatban aligha állná ki a próbát. Korábban már történt említés arról is, hogy a „korlátozott atomháború” lényege az a feltevés, hogy ha a NATO egy konfliktus során atomfegyverekhez folyamodik, de az ebből fakadó károkat korlátok között tartja, ezzel az ellenfelet is hasonló magatartásra ösztönzi, és még ezen a szinten lehetővé teszi a konfliktus befejezését. Második lehetőségként az atomfegyverek bevetésének módját ezeknek a játékszabályoknak az alkalmazásával képzelték el. Az előző nehézség azonban ezúttal is jelentkezett: itt sem volt garancia arra, hogy a konfliktus korlátozott keretek között marad. Az ellenfél ugyanis nem a szándék, hanem a tapasztalat alapján ítéli meg a helyzetet, és nyilván ennek alapján reagál. Mindezek ellenére a NATO-tervezők egy része feltételezte, hogy az ellenfelet ilyen esetben is „elrettenthetik”, ha a NATO úgy viselkedik, mintha ezek a korlátozások valóban lehetségesek lennének - függetlenül attól, hogy ez igaz-e, vagy sem, mert maga a tény, hogy ez bekövetkezhet, „elrettentő” hatású lehet. Alternatív módon az ellenfél azt hiheti, hogy a NATO esetleg valóban kísérletet tesz e lépés végrehajtására, és mint józan döntéshozó igyekszik azt veszélyes voltánál fogva elkerülni Az atomfegyverek felhasználásának harmadik módja rendelkezik e legkisebb valószínűséggel, mivel itt elsősorban a hadászati atomfegyverek korlátozott alkalmazásának kiváltására gondoltak, esetleg kombinálva azt alacsonyabb kategóriájú atomeszközök felhasználásával. Ilyen esetben nyilvánvalóan még a mérlegelés lehetősége is elesik. Annak ellenére azonban, hogy az Atlanti Szövetség atomfegyvereken alapuló „elrettentési” törekvéseinek gyengeségei ilyenformán többszörösen bizonyítottá váltak, és a „rugalmas reagálás” katonai doktrínájának alapjai is megkér- dőjelezhetők voltak, a NATO változatlanul ragaszkodott ezekhez az elképzelésekhez, újabb és újabb megoldásokat keresve. A törekvések jelenleg két irányba mutatnak: egyrészt vizsgálják annak lehetőségét, hogy az atomfegyvereket a Varsói Szerződés „várható főcsapásának” irányába összpontosíthassák, másrészt olyan fegyverek rendszerbe állítását szorgalmazzák, amelyek nagy találati pontosságuk következtében szelektíven és a célpontok karakterisztikájának megfelelően, nagy 38
