Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
birtoklásáról, ez azonban a szovjet katonai biztonság Európát meghaladó követelményeiből kiindulva a közeljövőben nem várható.17 A „meghatározott atomküszöbbel” kapcsolatos másik kérdés, ami körül vita alakult ki, az, hogy miként tegyék lehetővé, hogy a konfliktus bizonyos kifejlődése esetén valóban bevetik az atomfegyvert, illetve miként jelezhető az ellenfélnek, hogy elérte azt a küszöböt, ahol arra sor kerül. Ebben a kérdésben megoszlottak a NATO-n belüli vélemények. Olyan javaslatok is elhangzottak, hogy a NATO-nak megfelelő intézkedésekkel lehetetlenné kell tennie, hogy meghatározott esetekben az atomfegyver bevetése elkerülhető legyen.18 Ezek a megfontolások diktálták annak idején az atomaknák telepítésére vonatkozó döntést a Varsói Szerződés és a NATO érintkezési vonalának mentén. Ez a megoldás azonban nem elégítette ki a rugalmasság követelményeit, mert - mint azt a NATO szakértői megállapították - elválaszthatatlanul hozzákötötte a szövetséget egy olyan válaszhoz, amely a katonai akciók jellegétől vagy nagyságrendjétől függetlenül érvényesülve, esetleg „túlreagálásnak” lett volna minősíthető. Felvetődött az a gondolat is, hogy az atomaknáknak esetleg úgy biztosítanak nagyobb rugalmasságot, hogy a kelet-nyugati határtól nagyobb távolságra helyezik el azokat. Ez esetben azonban szembe találták magukat azzal a kérdéssel, hogy milyen távolságra helyezzék el az aknákat ahhoz, hogy a NATO-parancs- nokoknak elegendő idő álljon rendelkezésre e fegyverek alkalmazásának megfontolására, és miként oldható fel az NSZK esetében az a probléma, hogy területének egy részét eleve feladásra ítélték. Összességében a „meghatározott atomküszöb” koncepcióját nem találták alkalmasnak arra, hogy a NATO által megfogalmazott „elrettentési” garanciákat kielégítse, ezért lemondtak róla. Az „elrettentés” másik változatának vizsgálata került előtérbe, amely az ellenfelet bizonytalanságban kívánta tartani az atomfegyver felhasználásának időpontját illetően. Megoldást ez sem hozott, jóllehet jelenleg is ez a NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínájának egyik alapelve. Az utóbbi felfogással kapcsolatos feltevés az, hogy mivel a Varsói Szerződés nem lehet bizonyos abban, hogy a hagyományos támadás melyik pontján következik be az atomcsapás, a konfliktus kezdeményezésének minden formájától „elretten”. De ez esetben is felmerül egy probléma - ismerik be az „elrettentés” teoretikusai mivel a NATO lényegesen többet veszíthet az atomfegyver alkalmazásának kezdeményezésével, mint ellenfele, nyilván óvakodni fog az első lépés megtételétől. Ezáltal a hihetőség csökken, s így az „elrettentés” sem funkcionálhat a kívánt mértékben. A következő nagyobb problémakör, amely a „rugalmas reagálás” és az „elrettentés” összefüggéseit érinti, az „atomküszöb” átlépésének a módja volt. A kérdés ez esetben az volt, hogy mit kívánnak az atomfegyver alkalmazásával elérni: figyelmeztetés, „korlátozott atomháború” elindítása vagy a hadászati atom- fegyverek bevetésének kiváltása-e az alkalmazás célja. Az első esetben, amelyet „nukleáris figyelmeztetésként” említ a NATO-szak37
