Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
ból az atomfegyverek indítóállásait, a katonai bázisokat és raktárakat, parancsnoki és irányítási pontokat, valamint az utánpótlási vonalak elleni támadást tételezik fel elsődlegesen.15 Mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy míg az 1960-as években a szocialista országok katonai szakirodalma az európai fegyveres konfliktust úgy mutatta be, mint ami elkerülhetetlenül általános atomháborúvá szélesedik, az utóbbi időben a szovjet katonai korszerűsítés sikereinek eredményeként ez módosult. Ezt azzal a feltételezett törekvéssel is azonosítják, hogy szovjet részről tovább kívánják szélesíteni a politikai nyomás eszköztárát. Eszerint arról lenne szó, hogy a „Szovjetunió jelenleg előnyösnek ítéli az összes alternatív lehetőség nyitvatartását egy háborús szituációban, ami hozzásegítheti ahhoz, hogy fenntartsa a szovjet reagálásokra vonatkozó nyugati bizonytalanságot, és ezen keresztül adjon súlyt politikai követeléseinek”.16 Ez az argumentáció (amellett, hogy figyelmen kívül hagyja a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak állásfoglalásait, valamint egyoldalú kötelezett- ségvállalalásait, amellyel egészen az atomfegyverek elsőkénti alkalmazásáról való lemondásig elmentek) ismételten az atomfegyverek felhasználására, az „elrettentéssel” kapcsolatos szerepének vizsgálatára irányította a figyelmet. A „rugalmas reagálás” követelményeiből kiindulva, az atomfegyverek kikapcsolási lehetőségeinek kutatása helyett - az előzőkben kifejtett logikának megfelelően - visszatértek olyan kérdések elemzésére, mint az „atomküszöb”, vagyis az atomfegyver bevetésének időpontja és módja. Az e probléma megoldása körül kialakult vita rendkívül tanulságos a NATO hadászati gondolkodásának megértése szempontjából. A kérdést úgy tették fel, hogy a fegyveres konfliktus meghatározott pontján célszerű-e az atomfegyver bevetése, vagy helyesebb az ellenfelet bizonytalanságban tartani a bekövetkezés időpontját illetően. Az első megoldás lehetőségét bizonyos előfeltételekhez kötötték. Rámutattak arra, hogy „meghatározott küszöb” esetén az „elrettentés” csak akkor funkcionálhat, ha erős hagyományos képességekkel párosul, mivel ellenkező esetben a fegyveres konfliktus az adott határig nem jelentene kockázatot. Ily módon e koncepció keretében a hagyományos „elrettentésnek” legalább olyannak kell lennie, amely képes megválaszolni egy konvencionális támadást, vagy amennyiben az már megindult, visszatartani azt. Ehhez olyan hagyományos erőkre lenne szükség, amelyek mind a hadosztályok, mind a fegyverzetek tekintetében megközelítően egyenértékűek a potenciális ellenfeléivel. Az így kialakított hagyományos „elrettentés” jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni, mert a Varsói Szerződés lényegesen előnyösebb helyzetben van, és több tartalékkal rendelkezik ezen a téren, mint a NATO. Vagyis az „elrettentés” ilyen formáját nem lehet abszolutizálni, azt mindenkor az atomfegyverek bevetési képességével kölcsönhatásban lehet csak vizsgálni. Ennek realitása csak akkor lenne igazolható, ha a Szovjetunió teljesen lemondana az atomfegyverek
