Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
gítségig terjedhetnek.13 A NATO-tagállamok általában a politikai nyomás vagy a katonai eszkö2ök alacsonyabb szinten való alkalmazásában érdekeltek az ellenséges akciók elrettentésével kapcsolatban, mivel egy kiterjedtebb konfliktus a szövetséget alkotó államok teljes pusztulásának kockázatát rejti magában. A NATO - az Egyesült Államok érdekorientáltságának meghatározó jellegéből kiindulva - figyelmét hagyományosan a Varsói Szerződés támadástól való „elrettentésére” fordítja. Ezen belül erőfeszítéseit elsősorban Európa központi térségeire összpontosítja, mivel véleményük szerint a szocialista országok integrált katonai erői ebben a régióban érték el a legnagyobb koncentráltsági fokot. Az utóbbi időben azonban az „elrettentéssel” kapcsolatos érdekeltség érezhetően megnőtt más térségek, mindenekelőtt Európa politikailag ingatag déli része és a Közel-Kelet vonatkozásában is. A hivatkozási alap ebben az esetben az, hogy a kontinensünk perifériáin kirobbanó fegyveres konfliktusok továbbterjedése egyrészt a központi területek számára is jelentős veszélyek forrása lehet, másrészt Nyugat-Európa gazdasági biztonsága szempontjából ezek a térségek egyenértékűnek tekintendők a központi területekkel. A fegyveres konfliktus korai befejezésében való érdekeltség arra ösztönözte a NATO-t, hogy az Egyesült Államokat megelőzve, már a szovjet atomképességek kiépülésének kezdeti időszakától kezdve vizsgálja a „háborúközi korlátozás”, vagyis az „eszkalációs elrettentés” módozatait. A NATO szakértői (a szovjet álláspontot figyelmen kívül hagyva) arra a következtetésre jutottak, hogy egy kontinensünkön kirobbanó „korlátozott atomháború” lehetőségét nem lehet kizárni. Ebben a szemléletben az a felfogás kapott hangot, hogy az atomfegyverek a Szovjetunió fegyveres erőinek integráns részét képezik, és mind a szovjetek, mind szövetségeseinek csapatai magas fokú kiképzésben részesültek bármilyen konfliktusban való sikeres részvételt illetően. Ennek alapján feltételezték, hogy a Varsói Szerződés képes hagyományos, vegyi és hadműveleti-harcászati atomfegyverek kombinált alkalmazásával NATO-felségterületek birtokbavételére, miközben a szovjet hadászati eszközöket elsősorban az Egyesült Államok „elrettentésére” használják fel, de szerepük lehet bizonyos európai és ázsiai célpontok megsemmisítésében is.14 Bizonyítékot szerettek volna találni arra vonatkozóan, hogy a Szovjetunió nem tekinti különálló dolognak a hagyományos fegyverekkel vívott és az atomfegyverek alkalmazásával folytatott háborút. Ennek során a Varsói Szerződés vélelmezett katonai felvonulásából arra a következtetésre jutottak, hogy a két katonai szövetség közötti konfliktus együtt járhat az atomfegyverek alkalmazásával. Tömeges atomcsapást tételeznek fel a NATO „hadszíntéri” katonai célpontjai ellen, majd több irányban gyors ütemben előnyomuló páncélozott erők alkalmazásával számolnak. Szerintük a Varsói Szerződés hadászati felfogásában fontos helyet foglal el a hagyományos és az atomfegyverek tűzerejének nagyfokú összekapcsolása olyan kulcsfontosságú katonai célpontok ellen, ami elősegítheti a NATO-erők gyors szétzúzását és demoralizálását. Ebből a szempont35
