Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kapcsolatait szabályozó elvek tehát katonai oldalról változatlanok maradtak, és a NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínájának alapkoncepciója sem módosult. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a „kiterjesztett elrettentés” hadászati atomfegyverek „szelektív és korlátozott” alkalmazásának kidolgozásával történt „megtámogatása” a NATO nyugat-európai tagállamai részéről bizonyos szkepticizmussal találkozott, mivel az „elrettentésen” alapuló biztonsági problémáikat ez az amerikai elképzelés sem szüntette meg. Ennek oka főleg a NATO „elrettentéssel” kapcsolatos felfogásában rejlett, amely három pilléren nyugodott: az Egyesült Államok atomfegyverek felhasználását biztosító készségén, a - NATO-terminológia szerint - taktikai és hagyományos fegyvereinek egységén, alkalmazásának szoros kölcsönkapcsolatán, végül az eszkaláció fokozat nélküli kibontakoztatásán, hogy a támadókockázat ne legyen előre bemérhető. A NATO számára a problémát az okozta, hogy az „elrettentés” egész mechanizmusa az Egyesült Államok „kiterjesztett elrettentésén”, illetve annak eszközrendszerén, mindenekelőtt a hadászati atomfegyvereken alapult, s ezek felhasználása nyilvánvalóan a „központi érdekektől” függött, és nem megfordítva. Mivel az Egyesült Államok által képviselt központi érdek a Szovjetunióval való lehetséges konfliktusnak minél hosszabb ideig a hadászati küszöb alatt való tartása volt, a NATO-szövetségeseké viszont az amerikai hadászati atomfegyverek bevetésének olyan korai időpontja, amikor az még számukra is „értékkel” bír,12 az érdekeltérések nyilvánvalók voltak. Ennek a felismerésnek a nyomán jutottak arra a következtetésre, hogy bár az Egyesült Államok érdekeivel ellentétes Nyugat-Európa esetleges elvesztése, illúzió lenne azt várni az amerikai vezetéstől, hogy ugyanolyan értékesnek tekintse a szövetségesek védelmét, mint egy katasztrofális háború elhárítását saját nemzetéről. Így a NATO-n belüli aggodalmak az új hadászati koncepciók ellenére is tovább éltek, és motiválták a NATO „biztonságpolitikai” gondolkodását. Ez a gondolatsor napjainkig végigvonul a NATO „elrettentésen” alapuló „rugalmas reagálás” katonai doktrínájának megítélésén. A NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínája és az „elrettentés” A NATO „elrettentéssel” kapcsolatos felfogása általánosságban megegyezik az Egyesült Államok nézeteivel, egyes elemeiben azonban bizonyos hangsúlybeli eltérések mutathatók ki. A NATO szakértői például rámutatnak arra, hogy bár a katonai erő kiemelkedő fontosságú, nem egyetlen eszköze az „elrettentésnek”. A fenyegetéseknek széles spektruma létezik, amelyek a katonai erőhöz hasonlóan felhasználhatók az ellenséges cselekményektől való „elrettentésre”: ezek a diplomáciai nyomás különböző fokozataitól egészen a más nemzeteknek nyújtandó se34
