Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - FÓRUM - Rychlowski, Bogumil: A nemzetközi helyzet enyhülése és feszültségei: források és következmények
másik a konfrontáció, a más államok belügyeibe való beavatkozás és a fegyverkezési verseny fokozása volt. Az enyhülési politikával szemben mindig különösen nagy ellenállást tanúsított az Egyesült Államok. Az egyes amerikai kormányok ezzel kapcsolatos elkötelezettsége így sohasem volt sem következetes, sem teljes. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor csaknem valamennyi európai állam széles körű párbeszédet indított, és hozzáfogott enyhülési struktúrái fokozatos kiépítéséhez, az Egyesült Államok, amelyet akkor lefoglalt a vietnami háború, és a Nyugat- Európával szembeni gazdasági pozíciója is meggyengült, inkább tanúja, mintsem aktív résztvevője volt a nemzetközi feszültség enyhítését célzó folyamatoknak, sőt leplezetlen visszatetszéssel fogadta szövetségesei önálló fellépését. Amikor bekapcsolódott az európai biztonsági és együttműködési értekezlet munkájába, az Egyesült Államok inkább a megfigyelő, mintsem a tárgyalások aktívabb résztvevőjének szerepét töltötte be. Sohasem fogadta el az enyhülési koncepciónak azt a gazdag tartalmát, mellyel e koncepciót az európai államok kívánták megtölteni. Bár kezdetben álcázták az enyhülési folyamat aláaknázására irányuló törekvéseket, az 1976-os választási kampány idején már mindkét amerikai elnökjelölt - G. Ford és J. Carter - egybehangzóan szakított az „enyhülés” fogalmával is, mint olyannal, amely sérti az Egyesült Államok érdekeit. Az enyhülés ellenségeinek ellentámadásai különösen az 1975-ös helsinki értekezlet sikeres befejezése után kaptak erőre. Ez érthető, hiszen a különféle ellentmondások és következetlenségek ellenére, amelyek magát az enyhülés fejlődését jellemezték, ekkor érték el azt a politikai határt, amely mind az enyhülés híveitől, mind pedig ellenségeitől már megkövetelte az erők átcsoportosítását. Az enyhülés ellenfelei ugyanis - csakúgy, mint hívei - tisztában voltak azzal, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának teljes és feltétlen gyakorlati megtartása lehetetlenné tenné a hidegháborúhoz való visszatérést. Az enyhülésellenes erők az első szakaszban azt akarták a közvéleménnyel elhitetni, hogy az enyhülés csak a Szovjetunió és a többi szocialista ország számára előnyös, míg a Nyugatnak csak kára származik belőle. Megvádolták a Szovjetuniót: az enyhülést arra használta fel, hogy „exportálja a forradalmat” a harmadik világ országaiba. A balos erők viszont azt bizonygatták, hogy az enyhülés kizárólag az imperializmus számára előnyös, egyet jelent a kapitulációval az osztályellenség előtt, a forradalomról való lemondással. Mindkét álláspont - annak ellenére, hogy a két szélsőséges politikai platformon született - azon a naiv meggyőződésen alapszik, hogy korunkban parancsra le lehet fújni vagy fel lehet függeszteni az osztályharcot és a felszabadító mozgalmakat. A marxizmus-lenin izmus azt tanítja, hogy nincs olyan erő a világon, amely biztosíthatná a társadalmi élet szakadatlan megújhodásának a visszavonulását. Ezért a szocialista országok a maguk politikai gyakorlatában ellenzik a forradalom mesterséges „exportját”, de szembehelyezkednek az ellenforradalom „exportjával” is. 96