Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Réti Ervin: A Reagan-terv az Egyesült Államok közel-kelet politikájában
rael, illetve az arab országok között. Az amerikai beékelődés teherbíró képességét jelezte, hogy képes volt átvészelni a Camp David után keletkező viharokat (a bagdadi arab csúcsértekezlet csupán Egyiptommal szemben határozott el - önmagukban is vitatható értékű - szankciókat, míg az Egyesült Államokat lényegében érintetlenül hagyta), sőt az ötödik háborút, a bejrúti csatát is. Az Egyesült Államoknak diplomáciai kapcsolatai vannak Izraellel, valamint az Arab Liga huszonkét tagja közül tizenkilenccel, s huszadikként rendszeres érintkezést tart fenn Irakkal. Az Arab Liga tagjai közül tizenhét sorolható a centrumba, illetve az attól jobbra elhelyezkedők közé, tizennégyen szoros gazdasági-politikai, kilencen katonai kapcsolatokat is fenntartanak az Egyesült Államokkal. Az amerikai gazdasági és katonai segélyprogramban a vezető helyeket Izrael és Egyiptom foglalja el; az amerikai fegyverek összegszerűen legnagyobb vásárlója Szaúd- Arábia. Amerikai, illetve amerikai érdekeltségű bankokban helyezték el az arab olajországok 268 milliárd dolláros kinnlevőségének tekintélyes részét; az amerikai gyorshadtest három legnagyobb manőverét, a három Fényes Csillag elnevezésű hadgyakorlatot a közel-keleti térségben hajtották végre; állandó az amerikai katonai jelenlét a Közel-Kelet két ideggócában, az egyiptomi-izraeli határ zónájában, valamint Libanonban, az úgynevezett Nemzetközi Ellenőrző Erők keretében. * A Camp David-i szerkezet azonban több fontos vonatkozásban nem válthatta be az amerikai vezetés reményeit. Képtelenek voltak Camp David körül egyetértő vagy legalábbis semlegesen viselkedő arab közeget kialakítani; az 1979- es bagdadi csúcsértekezleten, ha nem is azonos érvekkel és hőfokon, de egységesen szembehelyezkedtek a különmegállapodással. Az eredeti tervek számoltak az iráni hátvéddel, az erősnek és szilárdnak tartott Amerika-barát középhatalom támogatásával. Az iráni fordulat azonban alapvetően megváltoztatta az ország helyét a közel- és közép-keleti politikában, s le kellett venni a napirendről a korábban elképzelt Teherán-Rijad-Jeruzsálem-Kairó tengely felépítését. De nem volt alkalmas Camp David a közel-keleti válság alapját jelentő palesztin probléma megoldásának közelítésére sem. Az egyiptomi elnök szerette volna elkerülni, hogy a többi arab ország a közös ügy elárulójának tartsa. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az egyiptomi-izraeli kiegyezés mellett a Camp David-i okmányok egy szélesebben vett keretszerződést is magukba foglaljanak. Ez azonban csak egy homályos ígéretet tartalmazott a palesztin autonómiára. Amikor nyilvánvaló lett elszigetelődése, és világossá vált, hogy egyedül (a PFSZ és Jordánia nélkül) az autonómia kényszerpályáján semmit nem érhet el, Egyiptom lemondott volna a tárgyalások tényleges folytatásáról. De „politikai helycsere” következett, és Izrael vált az autonómia-tárgyalások szorgalmazójává. Kitűnt, hogy ezekkel eleve félrelökheti az önrendelkezésre vonatkozó igényeket, állandó feszültséget támaszthat az arab világban, fokozhatja Egyip97