Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Bede Rita: Afrikai egység - illúziók nélkül
állított javak mennyisége 1,4 százalékkal csökkent, miközben a kontinens kereskedelmi deficitje 16 milliárd dollárra nőtt. Afrika adósságállományának visszafizetésére mind kevesebb a remény, ami a kontinens hitelképességének nagyarányú romlását vonta maga után. Az afrikai mezőgazdaság helyzetéről nemrég közzétett FAO-jelentés arról számol be, hogy az afrikai országok élelmiszerhelyzete soha nem volt olyan súlyos, mint napjainkban. Az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás 1981-ben 8 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1970-ben, s az élelmiszer-behozatal a korábbi évtizedben z százalék volt, az 1970-es években viszont 10 százalékra emelkedett. A gabonaimport 1975-1980 között megduplázódott (több mint egyharmada a Szahel-öve- zetbe került), ennek ellenére ma sem tudnak megbirkózni az éhínséggel az afrikai országok, ahol pedig a lakosság mintegy 80 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik. Az aszályok pusztította Szahel-övezet mellé újabb járvány és katasztrófa sújtotta területek kerültek, ahol az emberek százezreinek élete a külföldi élelmiszer-szállítmányoktól és segélyektől függ. A rohamosan növekvő népesség (a becslések szerint Afrika népessége az ezredfordulóra eléri a 700-800 milliót) nemcsak az ellátási nehézségeket fokozza, hanem súlyos társadalmi gondokat is felszínre hoz. Az afrikai fejlődés belső gátjai mégsem csupán gazdaságiak, hanem társadalmiak és politikaiak is. A rendkívül súlyos afrikai helyzeten nem segítenek az Észak-Dél párbeszéd heves vitái, sőt a nyolcvanas évek fordulójára a fejlett tőkés országok globalizálódó érdekvédelmi mechanizmusa a korábbinál keményebb és nehezebb együttműködési feltételeket szabott. A korábbinál kevesebb és nyíltan politikai szempontok szerint működő segélypolitikájuk kevés reménnyel kecsegteti az afrikai országok többségét. Az önálló afrikai fejlődést és a kontinens országai közötti együttműködést szorgalmazó programok, mint például az 1980-as Lagosi Akcióterv, a feltételek hiányában és az érintettek ellentétei, széthúzása következtében, - legalábbis eddig - csak igen szerény eredményeket értek el, így többnyire jelszó maradt a függőség csökkentése. A multinacionális nagyvállalatok és a kölcsönt nyújtó nyugati intézmények, államok nyilvánvalóan beleszólnak az afrikai beruházási programok kidolgozásába, hogy kedvezőbb működési körülményeket teremtsenek gazdasági és politikai befolyásukhoz. A multinacionális vállalatok az állam- hatalommal szövetkezve megszilárdították, s a legtöbb afrikai ország esetében kívánatossá tették jelenlétüket: „messze vagyunk már a Brandt-jelentés utópiájától és az Észak-Dél mitológiától. A piacok bővítéséért folyó küzdelemben az IMF szabályozási kísérletei különösen nevetségesnek tűnnek a technológiai imperatívuszokkal és a nagycsoportosulások hatalmával szemben.”11 Afrika gazdasági ellentétei és gondjai tehát valójában inkább a fragmentáció, mintsem az egység megvalósulása felé vezetnek. A 77-ek csoportja az Észak-Dél párbeszédhez hasonlóan igen mérsékelt sikereket ért el. Ez elmondható az el nem kötelezettek mozgalmának gazdasági sikereiről is, melyek váratnak magukra. Az 69
