Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Bede Rita: Afrikai egység - illúziók nélkül
afrikai országok a fenti fórumokon több-kevesebb sikerrel igyekeznek közös álláspontot kialakítani, de komoly eredményekről még nem lehet beszélni. A mai afrikai ellentétek egyik főszereplője az Egyesült Államok. Az afrikai konfliktusokba közvetlenül nem avatkozik be, lényegében azt a politikát folytatja, amit a korábbi amerikai kormányok: „háttérben maradtunk, de támogattunk más országokat, melyek konstruktív szerepet játszottak” - mondotta annak idején Brzezinski a zairei események kapcsán.12 Az Egyesült Államok Afrika-politikájának fő célkitűzése: „a kommunista tevékenység leküzdése”. Ezt a gyakorlatban úgy kívánja elérni, hogy stratégiai elvévé tette a „radikalizmus afrikai terjedésének megakadályozását”, a nyugati érdekek globális védelmére hivatkozva. Arra törekszik, hogy erősítse a „bázisállamul” szolgáló afrikai szövetségeseit, és ezen keresztül terjessze ki befolyását kontinentális méretekben. Ilyen „bázisállamnak” számít az AESZ jelenlegi válságában kulcsszerepet játszó Marokkó. A Dél-afrikai Köztársaság is kulcspozíciót tölt be az Egyesült Államok elképzeléseiben. A zimbabwei győzelem után az amerikai külpolitika egy ideig differenciáltabb eszközökhöz folyamodott Afrika déli térségében, anélkül, hogy lemondott volna a Dél-afrikai Köztársaság támogatásáról. Az Egyesült Államok, miközben meghiúsít a fajüldöző rendszer elszigetelésére irányuló minden gyakorlati lépést, apartheidellenes propagandával igyekszik megnyerni az afrikai államok szimpátiáját. Javaslata a Namíbia-kérdés rendezésére elfogadhatatlan az érintett afrikai államok és nemzeti felszabadító mozgalmak számára. Az amerikai destabilizáció politika része, hogy miközben támogatja a reakciós rendszereket és szakadár mozgalmakat, azt hirdeti, hogy a kontinens viszályainak legfőbb oka a kubai csapatok angolai jelenléte, illetve a szocialista orientáció előretörése. Ezzel egyidőben igyekszik megnyerni egyes nacionalista afrikai vezetőket. Az utóbbi években külön offenzívát indított az Egyesült Államok az ún. mérsékelt afrikai államok megnyerésére, mozgósítva gazdasági, politikai és diplomáciai fegyvertárát. A nyolcvanas évek fordulójától növekvő ellentétek jelentkeznek a főbb tőkés országok között általában a fejlődő világgal és ezen belül az Afrikával kapcsolatos kérdésekben is. A tőkés országok alapvető érdeke azonban közös. Afrika destabilizálódása bizonyos kockázatot jelent e törekvések számára, de nem zárja ki a térnyerés lehetőségét sem. A tőkés országok vitái tehát a lényeget nem érintik, bár jelentős érdek- és nézetkülönbségek húzódnak mögöttük. Az álláspontok különbözősége elsősorban Washington és Párizs szempontjait tekintve áll fenn. A francia külpolitika egy „több pólusú Észak” kialakítására törekszik, amelyben „hagyományos afrikai elkötelezettségét” érvényesítheti. A francia Af- rika-politika részben korábbi hagyományait folytatja. Arra törekszik, hogy megszilárduljon a francia gazdasági, katonai és politikai jelenlét Afrikában. A fokozódó amerikai aktivitással szemben Franciaország a „destabilizálódás” elleni 7°
