Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Magas István: A francia gazdaság érdekei és az EK
és politikai értelemben egyaránt) sajátos, bizonytalan helyzetben újraéleledtek; a Commisariat du Plan (a tervhivatal) létrehozásával egy tervezett tőkés gazdaság irányában történő eltolódás indult el, ahol az állami szektor súlya kezdettől fogva jelentős volt. A francia gazdaság fokozatos talpraállásával és társadalmi-politikai stabilizációjával azonban a „kvázi-direktív” központi tervezés létjogosultsága is mind kisebb lett, funkciójában egyre inkább csak indikativ tartalmúvá vált. Az 1970-es évek elejére a tervezés a háborút követően direkt, szabályozó jellegét szinte teljesen elveszítette, az állam a befolyását saját vállalatain, illetve a költségvetésen keresztül próbálta érvényesíteni. (Mindazonáltal a francia tervezés elmélete, módszertana és információfeldolgozási háttere szakadatlanul fejlődött, s e tekintetben a tőkés világon belül ma is az érdeklődés középpontjában áll.)3 Adalékot jelent a két ország gazdaságfilozófiai orientációjának eltéréséhez az is, hogy Franciaországban a társadalmi tagozódás különbségei, az egyes osztályokhoz, politikai pártokhoz, ideológiákhoz való kötődés jóval élesebben tűnik elő, mint az NSZK-ban. A szakszervezeti mozgalom szerepe is alapvetően más a két országban, hiszen amíg a franciáknál az érdekképviselet - éppen az erős társadalmi elkülönülés miatt - súlyos konfliktusokat szül a munkavállalók és a munkáltatók között, addig az NSZK-ban a dolgozók és a menedzserek, tulajdonosok között egyfajta „szolid konszenzus” alakult ki. Franciaországban a gazdaságpolitika még az általános növekedési zavaroktól terhes 1970-es években is az ipari szféra bővülésétől hajtott, gyors gazdaság növekedést erőltetett. (Adatszerűén lásd később, az 5. táblázatban.) E politika gyökerei még a de Gaulle elnök nevével összefonódott időszakban hirdetett nemzeti szuverenitás és nagyság, a francia nemzeti ipar felvirágoztatásának és a független atomütőerő megteremtésének gondolatához nyúlnak vissza. Ennek nyugateurópai integrációval kapcsolatos alaphangja a későbbiekben annyiban szelídült, hogy - de Gaulle kifejezésével élve - „a brüsszeli bizottság hontalanjainak” közös ügyeket érintő álláspontjával szemben a francia magatartás nem eleve elzárkózó, sőt ellenséges, hanem józan együttműködésre kész. A közösség iparügyeihez, de általában az egyeztetett gazdaságpolitikához való konstruktívabb francia hozzáállás persze a személyi változásoktól függetlenül már csak azért is indokolt volt, mert az 1960-as évek elejének nagyratörő francia tervei — melyek merészség tekintetében az 1970-es években is folytatásra leltek - nem válhattak pusztán nemzeti keretekben valóra. így például az elmúlt évtized egyik legnagyobb szabású vállalkozása, a francia számítógépgyártásra épülő ütőképes európai számítógépipar megteremtésének kísérlete elvetélt, mert maguk a franciák adták be a derekukat az amerikaiaknak, s hagyták a ClI-t az amerikai óriás, a Honeywell által (47 százalékban) felvásárolni. Nem voltak igazán sikeresek az önálló francia repülőgépipar próbálkozásai sem. (A Concorde és az Airbus legnagyobb külföldi beszállítói is végül az amerikaiak lettek.) Franciaországban nem volt igazában eredményes a világgazdasági szerkezet50
