Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Magas István: A francia gazdaság érdekei és az EK
senek. Ez utóbbit általában azzal indokolták, hogy az EK létének köszönhető s a „nemzetközi elosztásra szánt” előnyök mégiscsak nemzeti erőfeszítések eredményei. Az 1970-es évtized végére határozott körvonalakat nyert, új elemeket tartalmazó világgazdasági környezet kihívásaira: a tőkés nemzetközi munkamegosztás hagyományos rendszerének és részben intézményeinek megbolydulására; az energia- és a nyersanyagbeszerzés gondjaira, valamint az új típusú, összetett nemzetközi inflációs jelenségre; az exportlehetőségek mindezek miatti megnehezülésére alapvetően nemzeti s nem közösségi válaszok születtek. Ez utóbbi ténynek, illetve a közösség intézményei, ezen belül is elsősorban a bizottság fenti problémák kezelésével kapcsolatos „elgyöngülésének” a következménye többek közt az ún. kormányközi „politikaépítés” eszközeinek az előtérbe kerülése. A Franciaország és az NSZK közötti, Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt személyes barátsága által is megerősített, majd egy évtizedig tartó igen hatékony együttműködés az 1980-as évek elejére a két ország számára az EK- ban nemcsak növekvő tekintélyt vívott ki, de a francia és a nyugatnémet gazdasági érdekbefolyás integráción belüli erősödését, az érintett két ország politikai súlyának érzékelhető növekedését is eredményezte. A két szomszédos ország között kialakult, kétségkívül erős, a valóban kölcsönös gazdasági függés reális felismerésén nyugvó, kiegyensúlyozott bilaterális kapcsolatok meghatározók voltak egész Nyugat-Európa képét illetően. A Francia Szocialista Párt és vele F. Mitterrand elnök, illetve a keresztény-liberális koalíció és H. Kohl kancellár hatalomra jutása a felső szintű kapcsolatok megszokott szoros, sok esetben kötetlen jellegén már csak az elnök, illetve a kancellár személye miatt is feltétlenül változtatott. De azért is, mert a jelenlegi francia kormányzat által képviselt, illetve a jórészt változatlan (konzervatív) nyugatnémet gazdaságpolitikai vonalvezetés már jóval nagyobb különbségektől terhes, mint Giscard és Schmidt idején volt; mert eltérő a Kelet-Európa irányában kialakult gazdasági érdekeltség, illetve a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok dolgában elfoglalt álláspont; és mert a „finomabb” külpolitikai orientációk (globális és egyéb kérdésekben) - igaz, a két ország második világháború utáni eltérő pozíciója nyomán törvényszerűen - sok ponton nem simulnak egybe.1 Az interdependencia fokozódása azonban a közösség szintjén - s témánk szempontjából most ez a lényeges - nem szükségszerűen jár együtt a nemzeti gazdaságpolitikák kooperatív kialakításában való kölcsönös érdekeltség növekedésével. Ellenkezőleg: a korábban a piaci integráció elméletében népszerű interdependencia logikai buktatójáról, „csapdájáról” kezdenek beszélni.2 Arról ugyanis, hogy az EK-szintű együttműködés további fokozása, mind horizontális értelemben (azaz a már meglevő koordinált területek mellé újabbakat vonnának be a makrointegrációért felelős EK-testületek hatáskörébe), mind vertikálisan (melynek során a kialakult együttműködési területeken a közösségi intézmények még nagyobb beleszólást, „mélyebb” együttműködést követelnek) már 47
