Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
a méltatlan és eléggé lekezelő bánásmód, amelyben az 1981 tavaszán tett washingtoni villámlátogatásakor részesítették, hanem sokkal inkább az, ahogyan az amerikai kormányzat figyelmen kívül hagyta Franciaország és egész Nyugat-Európa aggodalmait a magas amerikai kamatlábak által okozott nehézségek és a keletnyugati gazdasági kapcsolatok kezelésének kérdésében. A versailles-i csúcstalálkozón Reagan tett ugyan néhány ígéretet, de az ezt követő döntések, különösen pedig ami a Szovjetunióval kötött gázcsőügyletben érintett cégek embargó alá vételét jelentette - Franciaország esetében a Dresser France volt érintve -, egyértelműen mutatták, hogy az amerikaiak nem sokat törődnek a franciák nemzeti érzékenységével. Nyugat-Európának a hatalmi egyensúlyban betöltött szerepe azonban lényegesen megváltozott a Mitterrand számára példaként szolgáló de gaulle-i időszak óta. Az 1960-as években az enyhülési politika nyugati úttörőjeként de Gaulle a maximumot tudta kihozni a francia diplomáciából az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti közvetítés keretében. Viszont a gaulle-ista politika akkor két olyan előfeltételre támaszkodhatott, amelyek ma már nem léteznek: a biztonság- politikában Franciaország mögött állt az Egyesült Államok akkor még vitathatatlan nukleáris fölénye, továbbá Franciaország volt az egyetlen független politikára törekvő ország az atlantista Nyugat-Európában. Az 1980-as évek elején viszont, amikor a helyzetet a hadászati paritás jellemzi - e mögött ugyanakkor meghúzódhatnak regionális egyensúlytalanságok is -, és Nyugat-Európát szinte egészében az Egyesült Államok politikájának vitatása jellemzi; továbbá a legfontosabb nyugat-európai partnert, az NSZK-t erősödő identitásválság gyötri,29 s politikai közhangulatát a „zöldek” és a pacifista mozgalmak teszik kiszámíthatatlanná, Mitterrand, úgy tűnik, tisztában van Franciaország „új felelősségével”.30 A nyugat-európai integrációnak szánt kivételes szerep, amely az ellenzékben levő szocialistáknak fő jellemzője volt, a hatalomra jutás óta mind erőteljesebben biztonságpolitikai mozzanatokkal töltődött fel. A központi helyet változatlanul a francia-nyugatnémet viszony foglalja el.31 Nyilatkozataiban mind Mitterrand, mind Cheysson úgy fogalmazott, hogy ellenzi a Párizs-Bonn tengelyt, és kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat kívánnak Londonnal és Rómával, de az NSZK- val való szoros egymásrautaltságból fakadó közös érdekek láthatóan továbbra is megtartják a két ország között a „szövetség a szövetségben” állapotot.32 Mindkét ország elítélte a lengyelországi szükségállapotot, de visszautasították az erre retorzióként szánt washingtoni bojkottintézkedéseket, sőt nyíltan kifejezésre juttatták érdekeltségüket a szovjet földgázüzletben. Az 1982. február 24-25-i párizsi francia-nyugatnémet csúcstalálkozón a Közös Piac kérdései álltak előtérben, de ismét csak azzal az optikával, hogy meg kell találniok azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik a nyugat-európai országok gazdasági egyensúlyának védelmét az amerikai gazdaságpolitikával szemben. Bebizonyosodott az is, hogy a mezőgazda- sági hozzájárulás angol vitatása ugyancsak a Párizs-Bonn kettős közös ellenállásába ütközik, habár az agrárérdekek fölött féltékenyen őrködő francia magatar31
