Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
tás miatt ellentét van a két ország között Spanyolország EK-belépésével kapcsolatban. Mitterrand bízvást számíthatott Schmidt kancellárra az európai biztonsággal és leszereléssel kapcsolatos elképzeléseiben, amelyek alapvetően kettős célt voltak hivatva követni: egyfelől azt, hogy a genfi tárgyalások a lehető legalacsonyabb szinten valósítsák meg az egyensúlyt az amerikai és a szovjet hadszín téri fegyverzetek terén - ezen a ponton a francia álláspont megközelítően azonos az amerikai nullamegoldással másfelől pedig a francia vélemény az, hogy az euro- rakétákról folyó tárgyalásokat szervesen össze kell kapcsolni a hadászati fegyverekről folytatottakkal.33 A szoros francia-nyugatnémet együttműködést érezhetően nem befolyásolta a szociáldemokraták bukása, illetve a kereszténydemokraták kormányra kerülése sem. H. Kohl első külföldi útja Párizsba vezetett, s úgy nyilatkozott, hogy a két országnak de Gaulle és Adenauer által megalapozott szövetsége a nyugatnémet politika legfontosabb vívmányai közé tartozik. A francia jobboldal viszont szinte ünnepelte Kohl kancellárságát, és reményét fejezte ki, hogy szorosabb kapcsolat fog kialakulni a CDU és a francia jobboldali pártok között az Európai Néppárt elnevezésű nyugat-európai pártszövetségen belül. A biztonságpolitika kezelésében egyértelműen a folytonosság elemei dominálnak. A nagyhatalmaktól való függetlenségnek még de Gaulle által megfogalmazott és azóta is fennálló értelmezése szerint az amerikai atomernyő nem alkot hatékony védelmet Nyugat-Európa számára, mert európai szövetségesei védelméért az Egyesült Államok nem kockáztatná a honi területei elleni szovjet nukleáris csapást. Franciaország tehát önálló nukleáris ütőerőt épített ki, s ez szolgál a francia elrettentési politika alapjául. Eszerint a force de frappe fenyegetést jelent minden potenciális agresszor számára, amely át akarja lépni azokat a határokat, amelyek Franciaország létérdekei számára alapvetők. A sűrűn lakott térségekre irányított force de frappe volna az az eszköz, amely visszatartja a lehetséges ellenfeleket, azáltal, hogy a remélt nyereség nem áll arányban az érte elszenvedhető veszteségekkel. Amennyiben azonban az agresszor mégis átlépi e határokat, akkor a francia elrettentési stratégia kudarcot vall, mivel a támadó fél eleve számolt a korlátozott nagyságú francia csapás által okozott kárral. A francia katonai doktrínában lényeges változás csak az 1970-es évek közepén történt: az 1976-ban elfogadott új, hatéves katonai program az addigi „körkörös védelem” stratégiáját a „kiszélesített biztonsági övezet” stratégiájával váltotta fel. Míg az előbbi a francia védelmet minden irányból jövő támadással szembeni, de csak francia területeket ért fenyegetés esetén mozgósítja, addig a kiszélesített biztonsági övezet doktrínája feltételezi a francia nukleáris erő használatának lehetőségét akkor is, ha az ellenfél a Franciaországgal szomszédos területeket támadná meg.34 Az új katonai doktrínával kapcsolatban azonnal több probléma merült fel. Ezek közül a két legfontosabb, hogy a harcászati atomfegyverek nemzeti határokon kívüli alkalmazása Franciországot automatikusan szovjet célponttá teszi, függetlenül attól, hogy előzetesen a Szovjetunió akart-e bármit is tenni Franciaor32
