Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
A szocialista világ állítólagos válságának másik okát a Szovjetunió és a szocialista országok kapcsolatában látja. Érdemes gondolatmenetét közelebbről szemügyre venni, már csak azért is, hogy élesebb megvilágításba kerüljenek azok a mozzanatok, amelyek az új francia vezetésnek a szocialista országokról való gondolkodását jellemzik. Huntzinger abból indul ki, hogy az elmaradott kelet-európai országokat a második világháború idején a Vörös Hadsereg szabadította fel, tehát érthető és jogos, hogy a Szovjetunió érvényesítette biztonsági érdekeit. Ennek megfelelően azoknak az együttműködési, barátsági, sőt katonai-politikai szövetségeknek, amelyeket a Szovjetunió ezekkel az országokkal kötött, az indokoltságát Jaltában a szövetségesek is elfogadták. De - és itt található a francia szocialisták gondolat- menetének kulcsa - a jaltai egyezmény „szelleme” azt is tartalmazza, hogy a biztonsági érdekek elismeréséért cserébe a Szovjetunió is elfogadta e társadalmak azon jogát, hogy „szabadon, saját belátásuk szerint alakítsák életüket”. Huntzinger szerint a kelet-európai országok nemzeti fejlődésének eredményeképpen a világháború után 7 vagy 8 Jugoszláviának kellett volna kialakulnia, amelyek mind baráti kapcsolatban állhatták volna a Szovjetunióval. De ezt a folyamatot a hidegháború, a Kominform és e társadalmak „szovjetizálása” megszakította. Ezért a francia szocialisták ma a következőképp teszik fel a kérdést: „Vissza lehet-e térni Kelet-Európábán egy pre-kominformista helyzethez?” És nem rejtik véka alá, hogy például a Szolidaritás tevékenységét Lengyelországban 1980—81-ben ebbe az irányba mutatónak értékelték. Ugyanebből az elgondolásból kiindulva tartják a Szovjetuniót felelősnek a szükségállapotért és a különböző intézkedésekért.19 Ami pedig a fejlődő világ válságát illeti, Huntzinger szerint ez mindenekelőtt abban áll, hogy a harmadik világ meg van fosztva „elemi jogaitól”, s az elmúlt évtizedek hurráoptimista fejlesztési terveinek kudarca után „mind mélyebben süllyednek az elmaradottságba”. Ezért a helyzetért - szerinte - a tőkés és a szocialista országok egyaránt felelősek, s közös érdekük, hogy meggátolják a fejlődő világnak a nemzetközi rendszert szétziláló tényezővé válását. A szocialista országok érveléséhez közel álló gondolatot fogalmaz meg viszont, amikor azt írja, hogy e térségek belső konfliktusainak, regionális zavarainak alapvető forrása nem a nagyhatalmak politikájában, hanem ezen országok társadalmi egyenlőtlenségeiben, a kizsákmányolás kegyetlenségében és a demokrácia hiányában keresendő. Gyakran felbukkan a fejlődő országokkal kapcsolatos francia szocialista párti megnyilatkozásokban az új internacionalizmus fogalma. Ez a jobbára csak negatívumokkal definiálható kategória talán a leghomályosabb tartalmú a PS nemzetközi helyzetelemzéseiben. A hatalomátvétel után több mint egy évvel, 1982 júniusában szervezték meg Bougivalban azt a nemzetközi konferenciát, amelynek címe „A nemzeti emancipáció és a nemzeti felszabadítási harcok” volt. Ezen a kollokviumon nagy teret kapott az új internacionalizmus is. A kollokviumról írt jegyzetében M. Leymarie szerencsésnek ítélte a „pluralista internacionalizmus” kifejezést, amelyet a Salvadori Nemzeti Felszabadítási Front je27
