Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
lenlevő elnöke, G. Ungo használt, azért, mert szerinte az jól kifejezi, hogy e terminus szemben áll a mondializmussal, amely Giscard d’Estaing stratégiájának volt a fő gondolata, de amely behódolt az amerikai „kulturális imperializmusnak”, és ezért ezt a baloldalnak feltétlen el kell vetnie.20 Ugyancsak elkerülendőnek ítélte a „steril harmadikvilágiságot”, amely a „proletár és a burzsoá nemzetek” szembeállításának demagóg jelszavát alkalmazza. Helyettük Leymarie történelmi érvelést használ: Az I. és a II. Internacionálé fő ellenfelei a kapitalizmus és a nacionalizmus voltak, de az internacionalisták akkor lebecsülték a „nemzeti tényező” szerepét, és nem mérték fel helyesen a munkásosztálynak a saját nemzetéhez való viszonyát. Nem tudták megakadályozni a világháborúk kitörését. A III. Internacionálé pedig a Szovjetunió érdekeinek és hatalmi politikájának kiszolgálójává vált. Ezért - folytatja Leymarie - a szocialistáknak most egy „új internacionalizmus” kialakítására kell törekedniök, amely elkerüli az előzők hibáit, és levonja a kellő tanulságokat. A bougivali konferencia mindenesetre nem jutott túl messze e folyamatban. A legkisebb közös nevező, amiben megállapodtak, nem volt más, mint „Jalta logikájának” szétbontási szándéka. A vitákban a francia szocialisták álláspontja az volt, hogy az új internacionalizmus tartalmába nemcsak az imperializmus és a blokkok logikája elleni küzdelmet kell bevonni, hanem a „harmadik világgal való együtthaladást” is. Mégpedig nem eseti programok támogatásával, segélyek nyújtásával ennek vagy annak a mozgalomnak, hanem olyan módon, hogy megkeresik „ . . . a kapcsolatokat a gazdasági dominancia és az elnyomás különböző formái elleni saját harcuk és a nemzeti függetlenségért folyó harc között”.21 E konstrukcióban azonnal szembeötlő az a kérdés, hogy miért épp a francia szocialisták érzik fő gondjuknak a fejlődő világ ügyeit. Érvelésük figyelemreméltó : A történelmi tapasztalatok - szerintük - azt mutatják, hogy a társadalom átalakításának tervei általában nemzeti keretek között készülnek, és jobb esetben megvalósulnak, de kivétel nélkül a nemzetközi szint az, ahol elbuknak. A baloldal eddigi története számtalan példával szolgálhat arra, hogy egy olyan társadalomátalakító tervezet, amely nem számol a nemzetközi környezettel - bukásra van ítélve.22 Megítélésük szerint a hatalmi bipolaritás szorításából, amelyhez az 1970-es évtized során növekvő mértékben még a gazdasági világválság járult, a kommunista baloldal eurokommunizmusnak nevezett kilábalási kísérlete nem járt sikerrel. A Szocialista Internacionálé pártjai sem állnak kisebb probléma előtt: meg kell oldani a válságban levő kapitalista gazdaság problémáit, de a gyökeres fordulatot akadályozza, hogy a biztonságpolitikai megfontolások Nyugat-Európát az atlantizmushoz láncolják.23 A PS tehát láthatóan ismét a nemzetközi hatalmi realitásokba ütközik, s azt a kérdést kell feltennie, hogy miként lehet a bipoláris nemzetközi kapcsolatrendszert átalakítani.24 A válasz már ismert a még ellenzékben levő PS koncepciójából, s a megoldás egyúttal rendkívül sok közeli vonást mutat 28
