Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Szentesi György: A hadászati fegyverfejlesztés és a fegyverzetkorlátozás néhány időszerű haditechnikai, katonapolitikai kérdése
A nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták elleni védekezési képtelenség - nem lehet eléggé hangsúlyozni — kétoldalú, s ettől következően a jelenlegi hadászati erőegyensúly egyik meghatározó összetevője. S mivel az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata katonapolitikájának egyik fő törekvése az abszolút hadászati erőfölény visszaszerzése, ezért illik a képbe az az amerikai célkitűzés, amely az említett szovjet-amerikai egyezmény megkerülésével, a rakétaelhárítási módszer megvalósításával jelentős és egyoldalú előnyhöz juttatná az Egyesült Államokat. A rakétaelhárítás új módszereként az Egyesült Államok sugárnyaláb-fegyverekkel felszerelt űrállomások kifejlesztését, Föld körüli pályára állítását tervezi. így a műholdakra telepített, lézersugárral, illetve nagy energiájú elemi részecskék kisugárzásával pusztító rakétaelhárító rendszerek megalkothatóságáról esik szó. Jelenlegi ismereteink szerint közülük a megvalósíthatóság szempontjából elsősorban a lézersugaras rendszerek figyelemreméltók, mert létrehozásuk döntően a politikai akarat és a fejlesztési költségek fedezetének meglététől függ, a technikai problémák - ha nem is egyik napról a másikra, de - megoldhatónak látszanak. A lézeres rakétaelhárító rendszerek világűrbe telepítése azért is kedvezőnek látszik, mert a kozmoszban nincs pára, por vagy egyéb más szennyeződés, ezért a sugárzás energiája a távolság függvényében csak kevéssel csökken. Maga a lézeres rakétaelhárítás elve meglehetősen egyszerű, hiszen a lézersugárral „csak” meg kell irányozni s rövid ideig be kell sugározni a megsemmisítendő eszközt. A megsemmisítés abból áll, hogy a kellően nagy energiasűrűségű sugárzás átégeti a megtámadott rakéta borítását, melynek eredményeként a támadó rakéta eltér megadott röppályájától, esetleg visszazuhan a földfelszínre. Az űrlézeres rakétaelhárítás nemcsak a megsemmisítés módjában tér el az ellenrakétástól, hanem abban is, hogy nem a fejrészeket, illetve az abból kilépő atomtölteteket semmisítené meg a ballisztikus röppálya visszatérő ágában, hanem a több, külön-külön célra irányítható töltetet tartalmazó fejrésztől még szét nem választott, működő hajtóművű hordozórakétát a pályára álláskor, az úgynevezett aktív röppályaszakaszon. Minderre lehetőséget teremt a már jelenleg is meglévő, úgynevezett műholdas korai riasztó rendszer, mely a nagy rakéták indítását 50-60 másodpercen belül jelzi, és pontos adatokat szolgáltathat a lézeres űrállomások számára. Az új rakétaelhárító műholdakat tehát a kellően nagy energiasűrűséggel sugárzó lézeren kívül pontos irányzószerkezettel kell ellátni, mely a megfelelően gyors célváltást is lehetővé teszi, hiszen egyetlen lézeres műholddal a váratlan tömeges rakétatámadás vagy éppen a válaszcsapás megindulásakor 15-20 támadórakéta megsemmisítését tervezik. Az elektronika mai szintjét ismerve ez a rávezető célváltó szerkezet sem megvalósíthatatlan. A fejlesztés során nemcsak a kísérletek ígérkeznek különösen drágának, hiszen jelentős részüket a világűrben kell végezni, hanem az is, hogy a kialakítandó lézeres űrállomást nagy számban kell majd Föld körüli pályára állítani, hiszen az újfajta rakétaelhárításnak csak akkor van értelme, ha megközelítőleg teljes biztonsággal képes oltalmat nyújtani. Márpedig ezek a lézeres rakételhárító űrállomások nem ígérkeznek sem könnyűnek, sem pedig kis méretűnek. Az előzetes számítások szerint a fokozott hővédelmű rakéták biztonságos megrongálásához legalább 15-25 MW teljesítményű lézerre lenne szükség, s a nagy energiájú sugárnyalábot előállító optikai rendszer átmérője 10-15 m lenne.18 A világűrbe telepítendő lézeres berendezés tömegét ma még igen nehéz közelítőleg is megjósolni. A nemzetközi haditechnikai szakirodalomban eltérő adatok találhatók arról, hogy a csaknem teljes biztonságot nyújtó rendszer hány műholdból áll majd. A szakértők abból indulnak ki, hogy 1000 darab támadó rakétát kellene néhány perc alatt megsemmisíteni. Ehhez - a célváltás sebességétől függően - állítólag 24-100 darab lézeres műholdas űrállomást kellene pályára állítani, és folyamatosan működőképes állapotban tartani. Az űrállomás fedélzetén elhelyezendő nagy energiájú lézer teljesítménye a célba vett rakéta felületén létrehozandó teljesítménysűrűségtől függ. A jelenlegi interkontinentális ballisztikus rakéták már 0,1-1 kj/cm2 értékű energiasűrűségű sugárnyalábbal biztonsággal elpusztíthatok, ha a sugárnyaláb néhány másodpercig képes követni az emelkedő rakétát. Ehhez nem szükséges folyamatos sugárzás, hanem megfelelnek az ismételt impulzusok, melyeket néhány megawatt teljesítményű kémiai lézer állíthat elő. A hordozórakéták védettsége azonban - szükség esetén - könnyűszerrel fokozható, akár tömegnövekedés nélkül úgy is, hogy a törzsborítás optikai visszaverő képességét javítják. 123
