Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Szentesi György: A hadászati fegyverfejlesztés és a fegyverzetkorlátozás néhány időszerű haditechnikai, katonapolitikai kérdése
SALT. 1972-ben megszületett az első eredménye, a SALT—I. egyezményrendszer, melynek központi megállapodása a szovjet-amerikai vonatkozásban hadászatinak számító rakétafegyverek számát (pontosabban e fegyverek indítóberendezéseinek a számát) fagyasztotta be - ideiglenesen.6 1973-ban Washingtonban Brezsnyev és Nixon megállapodást írt alá a hadászati támadófegyver-rendszerek korlátozásával foglalkozó tárgyalások alapelveiről.7 Ebben az aláírók reményüket fejezték ki, hogy 1974-ben elkészül majd a SALT-II. egyezmény, mely a szovjet-amerikai vonatkozásban hadászati fegyvereknek nemcsak a mennyiségét, hanem a minőségi fejlesztését is korlátozta volna. Ennek megvalósulása minden bizonnyal kedvező feltételeket teremtett volna az európai atomfegyverek - vagy ahogy akkor nevezték: a „szürke zóna” fegyvereinek - korlátozásáról folytatandó tárgyalások megkezdéséhez. Azonban az 1973-74. évi amerikai belpolitikai válság, majd Nixon lemondása miatt a SALT-II. egyezmény 1974-re nem készült el, sőt az 1976 végére gyakorlatilag tető alá hozott SALT-II. szerződést a lemondatott Nixon helyére lépett Ford elnök sem merte (nyilvánvalóan újraválasztási esélyeinek javítása végett) aláírni. Az új amerikai elnök, Carter hatalomra lépésével a SALT-II. egyezmény kidolgozása több éves messzeségbe került, s e körülmények között a „szürke zóna” fegyvereiről - az európai közép-hatótávolságú atomeszközökről - folytatandó tárgyalások megkezdése teljesen lekerült a napirendről. A Szovjetunió kényszerhelyzetbe került: az európai közép-hatótávolságú fegyverek ügyében fegyverzetcsökkentési tárgyalásokra egyáltalában nem volt kilátás, ugyanakkor az SS-4 és SS-5 rakétákat elavultságuk, hadrafoghatatlanságuk miatt feltétlenül le kellett cserélni. Azt is meg kell jegyezni, hogy az Európában telepített közép-hatótávolságú ballisztikus rakéták korszerűsítését, újabbakkal való felváltását a Szovjetunió szinte a végsőkig igyekezett elkerülni. Az SS-4 és SS-5 rakétákkal gyakorlatilag egy időben telepített szovjet SS-7, SS-8 és SS-9 interkontinentális ballisztikus rakétákat már az 1960-as évek második felétől folyamatosan felváltották a korszerűbb SS-10, SS-11 és SS-13 rakéták, s az 1970-es évek közepére megkezdődött a harmadik generációs interkontinentális ballisztikus rakéták, az RSZ-16 (SS-17), az RSZ-20 (SS-18) és az RSZ-18 (SS-19) rakéták szolgálatba állítása. Az európai telepítésű közép-hatótávolságú SS-4 és SS-5 ballisztikus rakéták újakkal való felváltásához csak az 1970-es évek második felében kezdtek hozzá, rtoha (az interkontinentális rakétákhoz hasonlóan) az erkölcsi avultságot figyelembe véve az már jóval korábban indokolt lett volna. Az SS-4 és SS-5 rakétákat felváltó SS-20 típusú rakéta elődjeinél mintegy két évtizeddel fiatalabb, ezért azoknál sokkal korszerűbb, hiszen tartalmazza az eltelt húsz év alatt bekövetkezett műszaki fejlődés eredményeit. Ezért és a kétlépcsős elrendezése miatt szerkezeti tömege elődjeinél jóval kisebb (mindössze 13 t-ra becsülik), ugyanakkor korszerű irányítórendszere révén találati pontossága az elődökénél nagyságrenddel jobb. Az SS-20 hatótávolsága az SS-5- énél valamivel nagyobb, 4600 kilométer, ennek ellenére a kategóriáját tekintve elődjeivel megegyező. Hatótávolsága azért a nagyobbikéhoz közeliemért mindkét régebbi eszköz helyett állt rendszerbe, és e nagyobb hatótávolság eredményeként a közelebbi és a távolabbi célok ellen egyaránt alkalmazható. Az SS-20 korszerűségét jellemzi, hogy három külön-külön célra irányítható töltettel is ellátható. Egy töltet hatóereje a becslések szerint 200-300 kt, így a három töltet összesített hatóereje nem éri el az SS-4 és SS-5 rakéták egy töltetének hatóerejét. Mivel az SS-20 átmérője csak mintegy 1,4 m, a hossza pedig 10 m, ezért viszonylag kis tömege s méretei miatt nem silóból, hanem önjáró szállító-indítóberendezésről startol, s ez utóbbi eredményeként e fegyver harcértéke elődjeiénél jóval nagyobb. Az SS-20-asok fontosabb jellemzői azt mutatják, hogy valójában velük vált Nyugat-Európa veszélyeztetettségének, fenyegetettségének minősége az Egyesült Államokéval megegyezővé. Ugyanakkor a fenyegetettség mennyiségi mutatói nem növekedtek, hiszen a Nyugat-Európára irányuló töltetek összesített hatóereje még csökkent is. Érdekes módon a NATO emlékezetes 1979. évi határozatát (pontosabban mondva az SS- 20-asok 1977-től meginduló telepítését) megelőzően szinte semmiféle gondot nem okozott a Nyugat-Európára irányuló 600 db-nál is több SS-4 és SS-5 rakéta.
