Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Kende István: A háború mint "a politika folytatása" a nukleáris korban
Mindegyik esetben és mindkét oldalról alapvetően politikai célkitűzés az, ami a háborút vezérli, ami meghatározza és kialakítja annak jellegét, eszközeit, a bevetett erők nagyságát és módszereit. Változatlan igazságának tartom tehát azt a tételt, amelyet Clausewitz így fejez ki (s én e fogalmazást nem kevésbé frappánsnak tekintem, mint a szokásosan idézettet): „A háború nagy érdekek összeütközése - véres megoldással, és csak ebben különbözik az összeütközések más fajtájától... A háború a politika méhében fejlődik ki.”20 Egyesek számára úgy tűnhet, hogy a fenti bizonyítás nyitott kapukat dönget, hiszen ha ma sokan kétségbe vonják is Clausewitz alapmegállapításának érvényét, ezt általában a nukleáris fegyverekre hivatkozva teszik. Korántsem új jelenség azonban Clausewitz politika-tételének kétségbe vonása. Nem egy mai ellenzője is egyáltalán nemcsak az atomfegyverekre való hivatkozással rendelné alá a politikai faktort a katonainak. A politika meghatározó szerepének kétségbe vonására irányuló szándék illusztrálására elég egyetlen szerzőre hivatkozni a második világháborút közvetlenül megelőző időkből. Erich Ludendorff Clausewitz fő tételét „messzemenően túlhaladottnak” tekintette. Jogosnak és helyesnek tartja Clausewitz azon megállapítását, hogy a háborúval egyik állam erőszakkal rá akarja kényszeríteni akaratát a másikra. Elfogadja azt is, hogy a totális háború célja az ellenség megsemmisítése. Csak éppen a lényeget utasítja el, mégpedig azzal, hogy szerinte napjainkban már csak totális és csak az egész nép mozgósításával vívott háború létezik: „Elmúlt a háborúk sokféleségének ideje; a háború jellegét megváltoztatta, a totális háborút elmélyítette a repülőgépek tökéletesedése és számuk megnövekedése, amelyek mindenfajta bombákat, de még röpcédulákat és más propagandaanyagokat is ledobhatnak a lakosságra, valamint a rádióadók tökéletesebb volta és nagyobb száma, amelyek a propagandát az ellenség felé terjesztik”. S mivel Ludendorff szerint megváltozott mind a háborúnak, mind a politikának a jellege is, „úgy hát a politikának a hadvezetéshez való viszonya is meg kell hogy változzék. Clausewitz minden teóriáját szemétre kell vetni. Háború és politika a nép életfenntartását szolgálják, ámde a háború a nép életigenlésének legmagasabb fokú kifejeződése. Ezért a politikának kell a hadvezetést szolgálnia.”21 Érthető, ha a porosz militarizmus képviselői, Moltkétől Ludendorffig, tagadták a háború politikumának tételét, alá akarva rendelni minden politikai törekvést a hadseregnek és a katonai gondolkodásnak. E tekintetben a porosz Clausewitz valóban messze elütött említett honfitársaitól. Clausewitz fő tételének vitatása azonban napjainkban új erőre kapott, s legkevésbé sem mondhatjuk, hogy ennek bármilyen „porosz beütése” volna. Odáig sem kívánunk elmenni, hogy a vitát Clausewitz politika-tézisének kérdésében marxisták és nem marxisták vitájának tekintsük. Hiszen ahogy a marxista irodalomban és a szocialista országokban is voltak és vannak, akik ma érvénytelennek tekintik a clausewitzi tételt, ugyanúgy a nyugati tőkés országokban is vannak támogatói és ellenzői a háborúk politikai jellegéről, illetve a politika primátusáról szóló clausewitzi tézisnek. így például Henry Kissinger így ír Nuclear Weapons and Foreign Policy c. könyvében: „A korlátozott háború politikájának előfeltétele, hogy a politikai tényezőt visszahelyezzük a hadviselésről alkotott koncepciónkba, és elvessük azt a véleményt, mintha a politika megszűnne, amint a háború elkezdődik, vagy mintha a háborúnak lehetne a nemzeti politikától eltérő célja.”22 J. F. C. Fuller tábornok pedig, aki könyvében idézi Kissingernek ezt a mondatát, érezhető felháborodással ezt teszi hozzá Kissinger szavaihoz: „De hiszen ez színtiszta Clausewitzi”22 Fuller társa, MacArthur, aki a koreai háború kérdésében került ismeretesen éles összeütközésbe Truman elnökkel, a koreai háborúval kapcsolatosan a következőképpen fejtette ki nézeteit a háború és a politika kapcsolatáról: „Az évtizedeken át elfogadott általános felfogás szerint a háború a politika legvégső eszköze; hogyha minden más politikai eszköz kudarcot vall, akkor kerül sor az erőszakra... Én azt állítom, hogy ha az emberek harcba bocsátkoznak, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a politika nevében semmiféle mesterkedésről nem lehet szó, mivel ez saját embereinket bénítaná meg, a győzelem esélyeit csökkentené, és növelné veszteségeinket.”24 Clausewitz tételét a szakirodalom ma elsősorban a nukleáris fegyverek létére hivatkozva tagadja. A haditechnika páratlan fejlődésében, a nukleáris hadviselés emberiséget-világot megsemmisítő képességében és veszélyében látja annak okát, hogy Clausewitz tézisét a múltra, ioo
