Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Kende István: A háború mint "a politika folytatása" a nukleáris korban
va arról, hogy számos hatalmi érdek fűződött egyes tények elhallgatásához vagy eltorzításához. A hírek manipulálása korántsem új jelenség. így részben egyszerű kommunikációtechnikai okokból, részben azonban politikai szándékok következtében, a kutatók valószínűleg kevéssé vagy egyáltalán nem rendelkeztek információkkal egyes háborúkról, amelyek ismerete pedig az általuk közölt adatokon és következtetéseken talán változtatott volna. így olyan szívós és hosszú ellenállási harcokról, mint a gyarmati idő tömeges és nagyméretű felkelései Jáván, Indokínában és másutt, vagy Afrikában a gyarmatosító benyomulások idején- mint a Samory, Rabeh és mások vezette hosszadalmas népi háborúk -, az európai vagy észak-amerikai kutatók csak kevéssé, vagy nem is szereztek tudomást. Ezért úgy vélem, hogy a tényleges események nem teljesen igazolnák azt a képet, amelyet az idézett klasszikus kutatók a reguláris, államok közötti háborúk abszolút túlsúlyáról megállapítottak. Hogy Clausewitz kora után fokozatosan megváltozott az arány, és az államközi háborúk túlsúlya megszűnt, arra a korábbi kutatók között alighanem elsőként - vagy éppen kizárólag - a francia Gaston Bouthoul hívta fel a figyelmet. Egyik utolsó művében így írt: „1740-től 1974-ig az államokon belüli fegyveres konfliktusok száma fokozatosan nagyobb lett, mint az államok közöttieké... A polgárháborúk tehát többségbe kerülnek az idegenek háborúival szem- ben.”1’ Az a változás tehát, amely az államközi háborúk arányának csökkenése és az egyes országokon vagy gyarmatokon belüli háborúk számának, arányának növekedése formájában napjainkban lezajlott, már a XIX. században megfigyelhető volt, és 1945 után tulajdonképpen csak ugrásszerűen kiszélesedett. Alapvetően megváltozott tehát a helyzet. A háborúknak immár a többsége olyan, amelyet nem két állam reguláris hadseregei vívnak egymással, hanem ahol az egyik oldalon népi, felkelő erők harcolnak. Mindazonáltal veszedelmes lenne a képletet leegyszerűsíteni. Az említett „főtípusú” háborúk között ugyanis nem egy olyan akad, amelyben éppen a honi kormányerő nem reguláris. Például Vietnam, Indonézia kormánnyal rendelkező, függetlenségüket deklarált államok voltak, s e függetlenséget egyes államok el is ismerték már, amikor a volt gyarmatosító francia, illetve holland hadsereg rájuk tört. Az alighogy megalakult új állam azonban még nem rendelkezett reguláris hadsereggel, vagy az csak alakulóban volt; másrészt a katonai erőviszonyok, a terep- viszonyok ennek a kormánynak a katonai erejét még „népi” harcmodorra, gerillaháborúra kényszerítették. Más a helyzet ott, ahol egy már konszolidálódott, hadsereggel rendelkező, haladó kormányzat megdöntésére törtek inváziós erők, hathatós külföldi segítséggel. Guatemalában 1954-ben az ilyen jellegű és az Egyesült Államok által támogatott-vezetett akció sikerrel járt, mig Kuba ellen, 1961-ben, kudarcot vallott. Ide sorolhatnánk az amerikai légi és tengeri haderőknek a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni agresszióját is. Ezekben a példákban általában közös sajátosság a szemben álló erők rendkívüli aszimmetriája. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a reguláris, állami hadsereggel szemben népi haderők állnak (mint láttuk, ez nem is mindenütt alakult így), hanem elsősorban a katonai erő, felszerelés és fegyverzet technikai foka és mennyisége terén. Maradjunk a vietnami példánál, ahol az egyik fél a létező haditechnikának - a nukleáris fegyverek kivételével - minden eszközét igénybe vette, sőt tudatosan kipróbálta, kísérleti alannyá téve egy egész népet, mig a másik fél korántsem rendelkezett hasonló felkészültséggel vagy fegyverzettel. Természetesen az egyenlőtlenségnek is sok fokozata lehet. A dél-vietnami függetlenségi harcosok a kezdetleges kézifegyverek és hagyományos csapdák stb. használatától évek alatt eljutottak a modern rakétákkal való hadviselés szakaszáig. Változhat az egyenlőtlenség foka abban az értelemben is (amire ugyancsak Vietnam nyújtott példát), hogy a rendelkezésre álló eszközök, repülőgépek, rakéták stb. kezeléséhez egy ideig még nem nőtt fel a hadsereg személyi állománya, nem megfelelő a képzettségük, így nem tudják elég hatékonyan használni az egyébként hatékony fegyvereket. Ez a szakadék a rendelkezésre álló eszközök és az azokat alkalmazók szakismerete között azután fokozatosan eltűnhet. Az ilyen aszimmetriák önmagukban kevéssé határozzák meg a hadműveletek kimenetelét. Nem vitás, hogy a technikailag felkészültebb fél dolga bizonyos fokig „könnyebb”, mint a kevéssé hatékony eszközökkel harcolóké, ám hogy mennyire indokolt ezt a kérdést is sokkal mélyebben vizsgálni, azt ismét egy vietnami példán lehet igazolni. Sokat írt a sajtó a McNamara- vonal technikai csodáiról. Ezt a 17. szélességi fok mentén, az egykori Észak- és Dél-Vietnam 97
