Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Kende István: A háború mint "a politika folytatása" a nukleáris korban
határán a tenger és a laoszi határ közt építették fel az amerikaiak. Csalhatatlannak mondott érzékelői, a tökéletes kommunikációs összeköttetés, az így felszerelt, komputerizált, sokszorosan védett támaszpontok sűrűsége alapján (látótávolságban voltak egymástól) nemcsak bevehetetlennek, hanem teljességgel áthatolhatatlannak is minősítették az egész mintegy 200 kilométer hosszú határvonalat. És mégis, 1972 májusában, azaz éppen az amerikai erők létszáma csúcspontjának idején, a minden katonai szempontból alsóbbrendűnek minősített vietnami népi hadsereg két-három hét leforgása alatt egyszerűen elsöpörte a McNamara-vonalat, és jelentős, stratégiailag alighanem perdöntő visszavonulásra kényszerítette az előretolt dél-vietnami-ame- rikai kombinált haderőket, felszabadítva egyebek között olyan nagy jelentőségű támaszpontokat is, mint az ún. Ho Si Minh-ösvény elleni csapások egyik fő támaszpontjának számító amerikai főbázist, Khe-Shant. Clausewitz, aki a háború „abszolút céljának” „az ellenség leverését” tekintette, foglalkozott a korlátozott, pontosabban a korlátozott célú háborúkkal is. Ismeretes, hogy főként az amerikai katonapolitikai szakirodalomban a korlátozott háború fogalma később polgárjogot nyert, s olyan teoretikusok, mint Kissinger vagy Osgood gyakran egyenesen a „sikeres korlátozott háborúk” stratégiájának nevezik azt, amit a hivatalos elnevezés a „rugalmas válasz” stratégiájának nevével illetett. Valójában valamennyi 1945 utáni háború egy közös korlátozó jellemzővel feltétlenül bírt: egyik sem volt nukleáris háború. (Bár ma már tudjuk, hogy néhány esetben bizonyos körök már mérlegelték nukleáris fegyverek bevetését.) Ám ez a fajta „korlátozás” semmiképpen sem jelentette a cél korlátozását. Amennyiben a korlátozás fogalmán a cél korlátozását értjük - s Clausewitz ebben az értelemben beszél e fogalomról -, úgy talán indokolt e meghatározás alkalmazása egyes esetekben. Az Egyesült Államok számára a vietnami, Portugália számára az angolai háború például annyiban korlátozott célú volt, hogy nem a saját államuk létérdeke vezérelte őket. Vietnam vagy Angola népét azonban lényegében ez vezette: államuk megvédése, illetve - Angola esetében - megteremtésének lehetősége. Ám ha a háború „abszolút” céljának „az ellenség leverését” tekintjük, más lesz a képlet, s ez már Clausewitz „abszolút” tételének korlátáit, helytelenségét bizonyítja. Különösen, ha figyelembe vesszük Clausewitz kritériumait, amelyek szerint az ellenfél leverése az ellenfél hadseregének szétzúzásától, fővárosának bevételétől és adott esetben az ellenfél legfontosabb szövetségesére gyakorolt hatásos csapástól függ.18 Nyilvánvaló, hogy ha ebből indulunk ki „abszolút célja” az Egyesült Államoknak, illetve Portugáliának volt, míg sem Vietnam, sem Angola haderői nem tűzték, nem is tűzhették ki céljukul a fent idézett „abszolút célt”, ellenfelük megsemmisítését. Napjainkban egyes háborúk esetében gyakran találkozunk a cél egy másfajta korlátozásával. Azokra az esetekre gondolok, amikor az egyébként belső háborúk nem a kormányzat vagy a rendszer megdöntésére irányulnak, hanem ennél szűkebb a céljuk: bizonyos vallási, nemzetiségi, törzsi stb. követelések érvényesítése. A háborúk jellege, tartalma, célja, mint az eddigiekből is látható, a korokkal, nemzetközi viszonyok alakulásával maga is sokat változik. Sok minden változott még azon a történelmileg rövid időn belül is, ami a második világháború vége óta eltelt. így például éppen a törzsi, nemzetiségi stb. háborúk terén is fontos változás van folyamatban. A gyarmati rendszer bomlása nagyszámú független államot teremtett: mintegy száz új állam került a közjogi függetlenség birtokába. Ezen országok népeinek tegnap még az volt a fő céljuk, hogy megszabaduljanak az idegen hatalomtól. Az esetenként háborúban is „folytatódó” politika fő tartalma a függetlenség kivívása volt. Vallási, törzsi, nemzetiségi ellentétek ekkor is voltak, nemritkán ki is robbantak, ám ekkor még aligha tették kérdésessé a központi hatalom helyzetét. (Nem egy esetben éppen az éles belső - törzsi, vallási stb. - ellentétek voltak a központi hatalom segítségére uralma fenntartásában vagy éppen megszilárdításában.) Ám amint a gyarmatok, gyámsági vagy más függő területek függetlenségük birtokába jutottak, és nemzeti kormányuk megalakult, a követendő „önálló” út meghatározása vált a fő kérdéssé. E téren a társadalom különböző rétegeinek érdekei már sokkal jobban eltérnek egymástól, mint a gyarmat vagy független állam alternatívájában. S ekkor a sokáig másodlagos, latens nemzetiségi, törzsi, vallási ellentétek már a központi hatalom létét teszik kérdésessé. Ezek a már történelmi múltú, tradícióval bíró ellentétek új dimenziót kapnak: a hatalmi harc szférájába lépnek. A korlátozott cél abszolút céllá válhat, legalább az egyik, esetleg mind a két oldal részéről. 98
