Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Kende István: A háború mint "a politika folytatása" a nukleáris korban
háború, azaz a háborúknak több mint 60 százaléka, ám a háborúk összesített időtartamának majdnem 80 százaléka. E háborúk jelentős részében a gyarmatok függetlenségéért harcoló erők szálltak szembe gyarmatosítójukkal vagy volt gyarmatosítójukkal, angolokkal, franciákkal, portugálokkal stb. 38 olyan háború volt, amelyben az egyik oldalon a gyarmatosító ország hadserege állott, uralmuk megtartásának vagy visszaszerzésének céljával. Ezek bizonyos értelemben „kihelyezett”, idegenben harcoló hadseregek voltak - ennek a helyzetnek összes, Clausewitz által egyébként részletesen tanulmányozott hátrányával. A másik oldalon pontosan az az „új” népi erő állott, amelynek létét és fontosságát Clausewitz még éppen hogy csak felismerhette a XIX. század első két évtizedének tapasztalatai és tanulságai alapján. Igaz, a népi erők ezúttal már nem a clausewitzi hadászati-harcászati értelemben vett védekező erőként harcoltak. Történelmi értelemben, politikailag annyiban védekezőként léptek fel, hogy a hazájuk földjére régebben — évtizedekkel vagy évszázadokkal korábban - betört ellenséggel vették fel utólag, most már kellő erővel, a harcot. Ezeknek a háborúknak a politikai tartalma világos és egyértelmű. A gyarmatosítók oldalán a szó legmeztelenebb értelmében vett kizsákmányoló politikának, a nemzeti elnyomás politikájának erőszakos eszközökkel való „folytatása”, továbbvitele áll. Az ő politikájuk már korábban is főleg a fegyverek nyelvén „folytatott” politika volt, mert a fegyverek erejével szerezte meg a birtokjogot, és azzal is tartotta meg. Ez így volt akkor is, ha néha elég volt e fegyverek birtoklása, lövésre nem is kellett használni őket. A gyarmatosítókkal szembeni oldalon, 1945 után, az a politika nyert fegyveres folytatást, amely addig a fegyveres erőszak eszközeivel nem rendelkezett kellő mértékben ahhoz, hogy megpróbálja vagy éppen sikerrel végrehajtsa politikai célja - a függetlenség kivívása - elérését. A francia és brit erők részvételével zajló ilyen háborúk aránya fokozatosan csökkent. A fő gyarmatosítók, illetve haderőik a hatvanas-hetvenes évekre már lényegesen kevésbé bonyolódtak gyarmati háborúkba, lassan el is fogyott lábuk alól a talaj - megszűntek a gyarmatbirodalmak -, és gyakorlatilag tudomásul vették a visszavonulás kényszerét, vagy éppen más, nem katonai, nem nyíltan erőszakos eszközökkel folytatták politikájukat, próbálták érvényesíteni érdekeiket. A politikának végtére is nemcsak fegyveres „folytatása” van, hanem gazdasági, kulturális és egyéb eszközökkel is „folytatódhat”. Azokon a terepeken, ahol az 1945-öt közvetlenül követő években elsősorban britek és franciák folytatták a maguk politikáját erőszakos eszközökkel, később mások, új lobogó alatt tették ugyanezt. Reguláris haderőkkel vagy annak a szerepét betöltő nem konvencionális hadműveleteket is folytató erőkkel vívott háborúkban az első számú résztvevővé az Egyesült Államok vált. 1945 után egymaga nem sokkal kevesebb háborúban vett részt, s nem sokkal kevesebb időt töltött el háborúban, mint a francia és angol erők együttvéve. Azzal a számottevő különbséggel, hogy e 32 év háborúiból az Egyesült Államok részvétele háromnegyed részben a hatvanas években és a hetvenes évek elején vívott háborúkra esik. A politika, amelyet ezúttal elsősorban ő folytatott fegyveres eszközökkel, lényegileg hasonló volt az egykori gyarmatosítókéhoz: portugálokéhoz, angolokéhoz, franciáékhoz, belgákéhoz, hollandokéhoz. Annyi formai különbséggel, hogy míg amazok már a múlt században vagy korábban jelen voltak a szóban forgó területeken, az Egyesült Államok - a latin-amerikai színterek kivételével - új jövevény volt, s mint az események bebizonyították: anakronisztikus jövevény. A szereplők részben kicserélődtek, de az alapképlet „csak” annyiban változott, hogy az imperializmusellenes politika folytatója esetenként már rá tudta kényszeríteni a maga akaratát a papírforma és a történelmi tapasztalat szerint nála erősebb ellenfélre. A sztereotip helyzet tehát egy reguláris - idegen - hadsereg és egy „népi” fegyveres erő megütközése. Ezt Clausewitz új jelenségként felismerte, de nem volt róla elég ismerete, mert azt „a szemtanúk eddig túl kevéssé fejtették ki”. Napjainkban a háborúk többségének jellege már ilyen. Nemcsak Clausewitz, de később Richardson, Sorokin, Quincy Wright is ezt a háborútípust még igen-igen ritkának tartotta. A fordulat tehát kétségtelenül 1943 körűire tehető, s a lefolyt, megvívott háborúk fő típusává ez a fajta háború napjainkban vált. Sorokin, Quincy Wright és mások kutatásai bizonyos értelemben fenntartással kezelendők. Munkáik rendkívüli jelentősége semmiképpen sem vonható kétségbe, de tudjuk, hogy korukban a világon zajló eseményekről szóló információk csak nehezen futották be a világot, nem is szól96