Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Joó Rudolf: Az Etnikai konfliktusok okai és jellemzői
sadalmi cselekvés lehetőségeitől megfosztott, nehéz életkörülmények között élő tömegek elégedetlenségének levezetésére. A tudati tényezőkön kívül egy állam nemzetiségi harmóniájára vagy konfliktusaira hatnak e nemzeti viszonyok objektív elemei (az ország nemzetiségi megoszlása, az egyes nemzetiségi csoportok gazdasági, kulturális fejlettségi szintje stb.) is. Egy állam nemzetiségi politikáját befolyásolhatja az a tény, hogy milyen a nemzetek és a nemzetiségek egymáshoz viszonyított számaránya; van-e egyáltalán többségi etnikum, vagy nincs (a többségi etnikum hiánya általában a fejlődő országokat jellemzi, ahol még tart a nemzetté válás folyamata, és jelenlegi törzsi-etnikai összetételük igen változatos); illetve a többségi csoport viszonylagosan legnagyobb számú-e, abszolút - 50 százalékot meghaladó - vagy túlnyomó - 90 százalékot meghaladó - többséget alkot. Európában klasszikusan több nemzetiségű ország például Jugoszlávia, illetve a Szovjetunió; sajátos duális nemzeti szerkezet jellemzi Belgiumot és (már nagyobb nemzetiségi lakossággal) Csehszlovákiát. Egy többségi nemzete (nyelvcsoportja) és nagy létszámú (vagy viszonylag nagy létszámú) nemzetisége van Bulgáriának, Görögországnak, Finnországnak, Franciaországnak, Nagy-Bri- tanniának, Romániának, Spanyolországnak, Svájcnak, Törökországnak. Arányaiban csekély számú nemzetiséggel rendelkezik Albánia, Dánia, Hollandia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, az NSZK és Olaszország. Nyelvileg-etnikailag teljesen homogén - a törpeállamokon kívül - Izland és Portugália.21 A nemzetiségi arányok az erőviszonyok jelzésére is alkalmasak: minél nagyobb az össztársadalmi súlya egy nemzetiségnek az adott ország életében, annál nagyobb az esélye elvben a hivatalos elismertségre. Több milliós közösségek egyenjogúsági igényének tartós figyelmen kívül hagyása mindig magában hordja a válságba átnövő konfliktus kockázatát. A számarány a nemzetiségi erőviszonyoknak nem egyetlen eleme; egy-egy közösség súlyát, helyét nagyban meghatározza a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége is. Ezek nagymérvű eltérése - amely vagy a társadalmi struktúra különbségeiben, vagy az egyes nemzetek és nemzetiségek által lakott területek fejlettségi mutatóinak differenciáiban fejeződnek ki - feszültségek forrása a többség és a kisebbség kapcsolatában. Ma - néhány jelentős kivételtől eltekintve - a kisebbségek által lakott területek fejlettsége elmarad az országos átlagtól, illetve a nemzetiségek társadalmi tagoltsága általában több archaikus elemet tartalmaz; összességében fejletlenebb, mint a többségé. Magasabb a mezőgazdaságban dolgozók részaránya, kisebb számban vannak képviselve az értelmiségiek és a tercier szektorban dolgozók. Tekintettel arra, hogy az egyes közösségek fejlettségi szintje, társadalmi tagoltsága közötti jelentős eltérés súrlódások forrása az országon belül, az állam érthető és jogos törekvése a fejlettségi szintek közelítése, a szélsőséges különbségek megszüntetése. A nemzetiségi politika addig törekszik a nemzetiségi egyenlőség megvalósítására, amíg a nemzetiség gazdasági-társadalmi fejlettsége az országos szintet eléri; ha ez alá süllyed, és a számbeli kisebbség szociológiai kisebbséggé válik, vagy ha a nivellálódás a homogenizálódás számára készíti elő a talajt (az „egyenlőséget” összekeverve az „azonossággal”), a fejlemény a politika negatív fordulatáról árulkodik. Az interetnikus kapcsolatokat befolyásolja a kisebbség nemzeti tudatának erőssége is. Az önállósági tudat szintje és a nemzetiségi törekvések iránya mindenekelőtt a kisebbség jellemzőitől függ, ez utóbbit pedig nem utolsósorban a kisebbség eredete, kialakulási módja határozza meg. Általános tapasztalat, hogy a kisebbségek önállósági tudata erősebb ott, ahol több nemzetiségi megkülönböztető jegy (nyelv, vallás, szokások, hagyományok rendszere stb.) esik egybe, illetve különül el a többségétől. A szekularizációs folyamat ellenére nagyobb azoknak a kisebbségeknek a megmaradási esélye, amelyek nemcsak nyelvükben, tudatukban, hanem vallásukban is különböznek az államalkotó néptől. Az előbbiekben szóltunk a kisebbségi törekvések három fő irányáról; a „nyelvi-kulturális”, az „önkormányzati” és a „szeparatista” tendenciáról. Hangsúlyozni kell azonban, hogy összefoglalóan nehezen lehet egy-egy közösségre mint egészre alkalmazni ezeket a fogalmakat. A fő jellemzők réteg-, csoport- és politikai pártállás-tagoltságokon át érvényesülnek, és történelmileg is változhatnak: egy „autonomista” törekvésű közösség „szeparatistává” válhat (például a francia-kanadai nemzetiség Québec esetében), vagy visszafejlődnek „nyelvi-kulturálissá” (például a két világháború közötti és a mai Elzász).22 A fő kérdés a kisebbségpolitika meghatározásában az, hogy a kisebbségek törekvése külön79
