Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Joó Rudolf: Az Etnikai konfliktusok okai és jellemzői
mazástudata lényegesen különbözik az Észak-és Dél-Amerikába bevándorlók többnyire szórvány- vagy városi gettótelepülésétől s nemzeti tudatától. Ismét egészen más a nyugat-európai vendégmunkás bevándorlók (nemritkán véglegesen letelepülők) lakóhely-választási szokása és identitástudata. Általános jellemző viszont az, hogy földrajzilag minél szétszórtabb a betelepülés, s minél inkább városi környezetbe irányul, annál kisebb a nemzeti megmaradás esélye. A városokba települőknél - néhány ritka kivételtől eltekintve - az első generáció még csak gyengén beszéli a többség nyelvét, és erős a származástudata; a második generáció már kétnyelvű, sokszor a többségi nyelv elsőbbségével, és halványuló származástudattal; a harmadik generációnál a nyelvcsere és a nemzeti tudatcsere többnyire már befejezett tény.® Ez a bevándorló országok (Ausztrália, Észak- és Dél-Amerika), valamint a századforduló dualista Monarchiája városaiba betelepülők asszimilációs sémája is, amit azonban - napjaink kisnemzeti újjászületése erre bizonyíték - nem lehet visszafordíthatatlan folyamatként szemlélni. Az asszimiláció és a disszimiláció (a kulturális „gyökerek” felkutatása, egy más, kisebb közösséghez való tartozás különböző társadalmi-politikai tartalmat hordozó felismerési folyamata) mint tömeges jelenség egyidejűleg van jelen az interetnikai folyamatokban. Az államok gyorsíthatják, lassíthatják az asszimiláció folyamatát, de semlegesen is viszonyulhatnak hozzá. Az Újvilág fehértelepes országai (mindenekelőtt Észak- és Dél-Amerikában) kezdetben valamennyien asszimilációs irányzatúak voltak. Ettől az irányzattól először Kanada határolta el magát, nem utolsósorban a területén élő, tömbben települő több mint 7 millió québeci francia miatt; az 1960-as évek közepétől őt követte az egyeduralkodó „olvasztótégely”-szemlé- lettel fokozatosan szakító Egyesült Államok, amely hivatalos etnikai politikájának ma a „sok kultúrájú Amerikát” vallja. Változatlanul asszimilációs irányzatú maradt a közép- és dél-amerikai országok politikája.10 Az államok és a nemzetiségek (valamint a többség-kisebbség mai viszonya) folytonos elemként magában hordozza a kapcsolatok létrejöttétől eltelt időszak valamennyi pozitív és negatív eseményét. Hatással lehet rá az „uralkodó nemzet-elnyomott nemzet” viszony időközbeni felcserélődése az adott területen és az ebből fakadó esetleges revansvágy. Egy kisebbség történelmi tudatában maradandóan elraktározódik a vele szemben (esetleg egy más kormány vagy más politikai rendszer, de „ugyanazon áltam” és „többségi nemzet” által) alkalmazott valameny- nyi diszkrimináció, főként annak legszélsőségesebb formái: az esetleges népirtási, kitelepítési és erőszakos beolvasztási törekvések. Valamely állam kisebbségekkel kapcsolatos magatartása folytonos meghatározója lehet a kisebbségek egyes csoportjai részéről megnyilvánuló korábbi szeparatista törekvés vagy az „ötödik hadoszlop” szerep stb. Ezek oldása a legőszintébb szándék esetén is hosszadalmas művelet. Az állam-kisebbség-kapcsolat múltból fennmaradt terheinek felszámolása nélkül viszont nem lehetséges kiegyensúlyozott aktuális nemzetiségi politika. Nem véletlen, hogy a mai nemzetiségi feszültségek azokon a területeken a legerősebbek, ahol a múlt viszályai a legmélyebbek voltak, és ahol oldásukra időközben a legkevesebb erőfeszítést tették. A gazdasági, társadalmi, politikai közeg egészének hatása a nemzetiségek viszonyára A nemzetiségekhez való viszony valamely társadalom fejlettségének, érettségének, politikaijogi kultúrájának érzékeny mérőeszköze.11 A kisebbségek joga (a maga sajátosságaival együtt) lényegében tükröződése a többség jogának, a nemzetiségi politika elválaszthatatlan része a lakosság egészét érintő általános politikának. A nemzetiségek önálló fejlődésének feltételei többnyire annyira biztosítottak, amennyire kiterjedtek a társadalom egészének demokratikus jogai. A demokrácia és a kisebbségi egyenjogúság (így az akut válságoktól mentes nemzetiségi együttélés) között tehát szoros kapcsolat van. A „demokratikus jog” nemcsak a formális állampolgári jogokat jelenti, hanem a szó eredeti értelmében vett népuralom kibontakoztatását, beleértve ebbe az életfeltételek közelítését, kiegyenlítését is a lakosság egésze számára. Csak az a társadalom képes hosszú távon megoldani a nemzetiségi kérdést, a különböző nemzetek és nemzetiségek egy államban való együttélésének, eg/ütt uralkodásának problémáját, amely a nemzetek kapcsolatából kiiktatja a szélsőséges gazdasági és szociális egyenlőtlenségeket (amelyek az etnikai konfliktusok leggyakoribb kiváltó okai közé tartoznak), és arra törekszik, hogy valamennyi osztály, réteg, csoport számára a társadalmi lét 76
