Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
ezáltal számára külső támogatást nyújtani, ha egy másik állam erőszakot alkalmazott vele szemben, vagy az érintett országon belül faji elnyomást, illetve apartheidet tartanak fenn. Ekkor sem korlátlanul! Az első esetben - biztonsági tanácsi döntés hiányában - a „sértett” állam képviselőinek kérésére vagy legalábbis egyetértésére van szükség. A kéretlen támogatás a nemzetközi jog értelmében megengedhetetlen aktus. A szükséges feltételek - mint ismeretes - már Afganisztán esetében is hiányoztak, még problematikusabb azonban a szankciópolitika a lengyel- országi eseményekkel kapcsolatban. Két okból is. Egyrészt azért, mert a szükségállapot bevezetése - a hivatalos nyugati vádakkal ellentétben - nem sérti az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi jogszabályokat. A Polgári és Politikai Jogok (1966. évi) Egyezségokmányának 4. cikke kifejezetten lehetővé teszi szükségállapot elrendelése esetén az emberi jogok egy részének felfüggesztését. Másrészt pedig az utóbbi aktusnak semmi köze nem volt a faji elnyomáshoz és az apartheidhez, következésképpen a kívülálló államoknak egyébként sem adott volna cselekvésre jogot. Annyira nem, hogy még a Biztonsági Tanács sem tűzhette volna napirendjére a lengyel ügyet, hiszen az alapokmány 2. cikkének egyik kitétele szerint a szervezet nem avatkozhat olyan ügyekbe, amelyek „lényegileg valamely állam belső joghatóságának körébe tartoznak”. A szükségállapot bevezetéséről a lengyel állam erre illetékes vezető testületé döntött, a végrehajtók pedig a lengyel nemzeti fegyveres erők voltak. A Szovjetunió - a nyugati várakozásokkal ellentétben - cselekvőleg nem vett részt az 1981. decemberi akcióban, csak politikailag támogatta azt, amire viszont joga volt, így az eseményekért jogi felelősség nem terheli. Következtetések Az első és legkézenfekvőbb következtetés, amelyet a felsorolt esetekből levonhatunk, hogy a nemzetközi jog által megengedhetőnek tartott szankciók közül csak annak van megbízható jogi alapja, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának vagy valamely erre felhatalmazott más regionális szervezetnek a határozata alapján hajtanak végre. Helyesen állapítja meg Brown-John: „a multilaterális szankciók közül csak az olyan szervezeteken belül alkalmazottak tekinthetők biztosan jogszerűeknek, amelyeknek 1. tagsága nem korlátozott (legfeljebb földrajzilag), 2. funkciója a béke és a biztonság megőrzése, 3. nem szolgálja a tagság egy részének speciális érdekeit”. A szerző megjegyzi, hogy a NATO például nem tartozhat ebbe a csoportba, mert tagsága nem csupán földrajzi értelemben korlátozott. A fenti kategóriáknak szerinte csak az ENSZ, az Amerikai Államok Szervezete, valamint az Afrikai Egységszervezet felel meg.24 A kanadai professzor álláspontja szerint „. .. a szankciók lényege, hogy kollektiven kerüljenek alkalmazásra, .. . hogy a nemzetközi közösség elfogadja őket mint a jog szükségszerű elemét, amely nélkülözhetetlen annak kikényszerítése végett, továbbá, hogy valamilyen általános autoritás alkalmazza őket, ne pedig az individuális állam”.25 Ez az álláspont, amelyet a jelenlegi joggyakorlat még nem oszt ugyan, kétségtelenül rendelkezik bizonyos létalappal. Brown-John abból indul ki, hogy a jogot a közösség alkotja, tehát egyedül a közösség döntheti azt el, hogy megsértette-e valaki ezt a jogot, s hogy ki volt a jogsértő. Nemzetközi viszonyok között az adott közösség valóban csak egy nemzetközi szervezetben nyerheti el a maga szükséges kontúrjait, s csak egy ilyen intézmény garantálhatja a jogi értékítélet magas fokú objektivitását. Amikor a Népszövetség Tanácsának tagjai egyhangúan Olaszországot ítélték támadónak, amikor a Biztonsági Tanács - a két szemben álló társadalmi rendszer vezető hatalmainak egyetértésével - fajüldöző politikájuk miatt elmarasztalta Rhodesiát és a Dél-afrikai Köztársaságot, e döntések helyes és jogszerű voltában senki sem kételkedhetett. Csak hát az a körülmény, hogy a két világszervezet az 1920 óta eltelt több mint hat évtized alatt összesen három kényszerintézkedést rendelt el, nem mutat a gyakorlati alkalmazhatóságra. E szervezeteket megalapítóik úgy hozták létre, hogy ne legyenek alkalmasak a nagyhatalmak (köztük a szemben álló társadalmi rendszerek vezető hatalmai) egymás elleni szankcióinak elrendelésére. Ugyanez vonatkozik természetesen az említettek szövetségeseire is; gyakorlatilag ezekkel szemben sem lehet döntést hozni, és szankciót alkalmazni. Ez a jogi struktúra adekvát tükröződése volt és maradt a valóságos nemzetközi társadalmi viszonyoknak, különösen annak a stratégiai egyensúlynak, amely jelenleg a Szovjetunió és az Egyesült Államok között fennáll. Az Egyesült Államok azonban azáltal, hogy az ENSZ keretein kívül, önállóan vállal69
