Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
a BT ismét foglalkozott a szankciók helyzetével. Megállapítva, hogy azok nem vezettek a rendszer összeomlásához, 1968 májusában teljes körűvé szélesítette az embargót, azaz kivétel nélkül minden exportot és importot megtiltott.14 A helyzet mégsem változott sokat. Zambia - jóllehet akkor már független állam volt - meghatározó mértékben függött Rhodesiától. Rézszállítmányai csak az utóbbin keresztül juthattak ki az Indiai-óceánra, és a két ország kereskedelmi kapcsolatai sem voltak jelentéktelenek. (Rhodesia kereskedelméből Zambia 26 százalékban részesedett.) Angola és Mozambik ekkor még portugál gyarmatok voltak, és a Salazar-rendszer a legszerényebb jelét sem mutatta annak, hogy magára nézve kötelezőnek tartaná a BT határozatait. Ez azt jelentette, hogy a szankció könnyen kijátszható volt, hiszen a harmadik államoknak - formálisan betartva az előírásokat - egyszerűen a környező országokkal kellett „növelniük” kereskedelmi kapcsolataikat, s azokon keresztül az áru minden további nélkül eljuthatott Rhodesiába, illetve az utóbbi exportja a világ bármely országába. Magától értetődően a Dél-afrikai Köztársaság ugyancsak mindent megtett, hogy Rhodesiát ezen a téren támogassa. A helyzet úgy alakult, hogy a nyugati államok egy része is csak hellyel-közzel valósította meg a bojkottot. Franciaország például kész volt beszüntetni a dohányimportot, de nem volt ugyanerre hajlandó a rézimport esetében, s nem fagyasztotta be a rhodesiai bankbetéteket sem. Az NSZK ugyancsak folytatta a réz importját, arra hivatkozva, hogy a világpiacon rézhiány van, és emiatt nem tud alternatív forrásokat találni. Svájc semlegességére (1) hivatkozott, és teljesítette Rhodesia összes bankutasításait. (A két utóbbi állam nem volt ugyan tagja az ENSZ- nek, a határozatok azonban őket is kötelezték.) Japán éppen az első embargóhatározatok idején folytatott tárgyalásokat a fehértelepes kormányzattal ásványi termékek nagyarányú^ szállításáról, és nem akarta azokat felfüggeszteni. Kereskedelme Rhodesiával néhány év mú’tán még mindig elérte a korábbi 50 százalékát; a „tranzitállomás” Japán számára Szingapúr volt. Az Egyesült Államok sem szüntette meg teljesen kereskedelmi kapcsolatait Rhodesiával, továbbra is jelentős mennyiségű ásványi kincset importált onnan. Mindez aligha járult hozzá, hogy a Smith-rendszert térdre kényszerítsék. Egyes adatok szerint a vezető üzleti körök nyomása alábbhagyott. Az ipari termelés 1967 és 1972 között évi 9,9 százalékkal nőtt, messze felülmúlva a szankciót alkalmazó országok növekedési ütemét.14 Furcsa álláspontot foglalt el a Közös Piac, amelynek tanácsa 1975-ben a következő nyilatkozatot tette: „Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által Rhodesia ellen elhatározott intézkedések,.. . jóllehet kereskedelmi téren kerülnek alkalmazásra, alapvetően a nemzetközi béke és a biztonság fenntartását szolgálják, következésképpen nem tartoznak az Európai Gazdasági Közösség alapító szerződésének . . . hatálya alá. Ebből következően a közösségnek - a tagállamoktól eltérően - nem feladata e határozatok végrehajtása.”16 Ez az álláspont különösen annak fényében szembeötlő, hogy a szervezet - mint látni fogjuk - néhány évvel később szankciókat határozott el a Szovjetunió ellen annak Lengyelországgal kapcsolatos külpolitikája miatt. Nehezítette a helyzetet, hogy a Biztonsági Tanács rendelkezett ugyan kötelező határozat- hozatali joggal, s élt is vele, de nem állított fel olyan szervet a világszervezeten belül, amely közvetlenül képes lett volna ellenőrizni az embargó betartását. Mindössze egy olyan szakértői bizottságot hoztak létre, amely gazdasági és jogi információkat kérhetett a tagállamoktól, és bocsátott a BT és a közgyűlés rendelkezésére. Az ellenőrzés feladatát így az egyes kormányoknak kellett - vagy kellett volna - ellátniuk. Ezek azonban korántsem álltak feladatuk magaslatán. Amikor például az említett BT-bizottság 1968-ban kérdést intézett Svájchoz egy Nitrex nevű, vegyi anyagokkal kereskedő vállalat feltételezhető blokádtörésével kapcsolatban, a berni kormány a következőt válaszolta: „Mivel a kérdéses árucikkek nem mennek át a svájci vámellenőrzésen, a szövetségi hatóságoknak semmilyen lehetőségük sincs, hogy akár jogi úton, akár a gyakorlatban eljárást indítsanak a Nitrex-szel szemben.”17 Ezt az álláspontot akkor is fenntartották, amikor a bizottság felhívta a kormány figyelmét a svájci belső jog értelmében számára nyitva álló közbelépési lehetőségekre. Hosszú ideig tartott, amíg a szomszédos államokban olyan változások következtek be, amelyek lehetővé tették az embargó kapuinak szorosabbra zárását. A nyugati kormányok kidolgozták Zambia támogatásának a tervét; különböző intézkedésekkel kompenzálni próbálták azokat a veszteségeket, amelyek a teljes embargó bevezetésével érnék a fekete-afrikai országot, így is csak 1975-ban zárhatták le Zambia oldaláról a határokat. Mozambik és Angola tekintetében a Salazar-rendszer bukása tette lehetővé az embargóhoz való csatlakozást. A függetlenség elnyerése, az önálló állam megteremtése után - 1976-ban - ezekről az oldalakról is lezárultak 64
