Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
a határok. Ilyen körülmények között több mint egy évtizeddel az anyaországtól való elszakadás után kezdett csak Rhodesia számára komolyra fordulni a helyzet. Az egyetlen kereskedelmi út már csak a Dél-afrikai Köztársaságon keresztül vezetett. Ezen ugyan még mindig bőven áramlottak az áruk mindkét irányban, a volumen azonban jelentősen lecsökkent, és az import rendkívüli mértékben megdrágult. A még leplezett formában árucikkeket, nyersanyagot szállító vállalatok a normális világpiaci árak kétszeresét-háromszorosát kérték, ami a rhodesiai kereskedelmi mérleget súlyosan érintette (a portugál export mennyisége például a hatvanas években a felére csökkent, „értékben” azonban azonos maradt az 1965 előttivel).18 Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a szankciók alkalmazásának első évtizedében aligha lehetett szó bármiféle kompromisszumról, eredménytelenek maradtak tehát az angoloknak a tárgyalási és megegyezési kísérletei. Később azonban a portugál gyarmati uralom megszűnése, a „frontországok” csoportjának kialakulása, a Rhodesián belüli fegyveres felszabadító mozgalmak egyre fokozódó tevékenysége és annak külső támogatása végül is éreztetni kezdte hatását. Az ENSZ-szankciók alkalmazása csak ezekkel a tényezőkkel együtt vált lényegessé, s vezetett oda, hogy a Smith-rendszer átadja a helyét, kezdetben formálisan, az angol gyarmati fennhatóságnak, majd 1980-ban a szabadon megválasztott afrikai többségi kormányzatnak. Nagy valószínűséggel áilítható, hogy önmagukban a szankciók sohasem kényszerítették volna a fehértelepeseket hatalmuk átadására, pedig itt egy alig hatmilliós, iparilag gyengén fejlett országgal szemben alkalmazott teljes gazdasági embargót a világ szinte valamennyi országa. Az ENSZ történetének második kötelező szankciós határozatát a Dél-afrikai Köztársasággal szemben hozta a Biztonsági Tanács 1977-ben.18 Már e dátum is jelzi, hogy a világszervezet nagyon nehezen jutott el addig, hogy szankciót léptessen életbe a nemzetközi jog normáinak megsértése miatt. Hiába folytatott a dél-afrikai telepes rendszer létrejötte óta következetesen fajüldöző és apartheid politikát, hiába annektálta jogellenesen a korábbi mandátumterületét, Namíbiát, a tőkés világ vezető hatalmai hosszú időn keresztül semmilyen érdemi határozat meghozatalába nem voltak hajlandók belemenni. 1977 novemberében is csak a fegyverszállítási tilalmat szavazták meg. Az afrikai tagállamok ennél lényegesen messzebb akartak menni; a fegyverszállítási embargó mellett követelték az olajexport leállítását, annak megtiltását, hogy külföldi vállalatok beruházást hajtsanak végre a Dél-afrikai Köztársaságban, és azt, hogy az érdekelt államok szüntessék meg a nukleáris ipar fejlesztésében való közreműködésüket. Figyelemre méltó, hogy nem tettek javaslatot a rhodesiaihoz hasonló totális embargó kimondására. Az ok kézenfekvő: eleve kilátástalannak ítélték minden, a korábbihoz hasonló intézkedés megszavazását. A Dél-afrikai Köztársaság köztudottan a világ egyik leggazdagabb ásványi „kincstárával” rendelkező állam. Ez az ország a tőkés világ első arany-, antimón-, osmoridium-, mangán-, krómérc-, valamint ékszergyémánt-termelője. Platina-, azbeszt- és vanádiumkitermelése a második, uránium- és csillámtermelése pedig a harmadik helyen áll. A tőkés világ legnagyobb uránérctelepeivel (ezek legnagyobb része Namíbiában van), hatalmas szén- és vasérctelepekkel rendelkezik.20 A nyugati világ stratégiai nyersanyagszükségleteinek fedezésében tehát a dél-afrikai állam kiemelkedő szerepet játszott és játszik ma is. Nyilvánvaló volt, hogy a BT állandó tagjai nem fogják lezárni saját nyersanyagforrásaikat, és nem törekszenek a rhodesiaihoz hasonló, elhúzódó válság előidézésére. Ezért terjesztettek elő a fejlődők eleve mérsékelt javaslatokat, de Franciaország és Anglia ezeket is megvétózta, arra hivatkozva, hogy egy széles körű tilalom veszélyeztetné a rezsimmel folytatott tárgyalásokat. Maradt tehát a fegyverembargó. A Dél-afrikai Köztársaság fő fegyverszállítói között nem szerepelt az Egyesült Államok és Anglia, Franciaország pedig - jóllehet nagyarányú fegyverszállításban volt érdekelt - ezúttal hajlott a kompromisszumra. (A kompromisszum ebben az esetben azt jelentette, hogy nem vették fel a tilalmi listára a repülőgépeket és a hadihajókat.) A határozat meghozatala után néhány nappal Vorster kijelentette, hogy semmi sem kényszerítheti Pretoriát meghátrálásra. Izrael - a Dél-afrikai Köztársaság legnagyobb hadiszállítója - úgy nyilatkozott, hogy „tanulmányozni fogja a BT határozatát”. Botha szerint pedig az ország gyakorlatilag abban a helyzetben van, hogy saját magát is el tudja látni a szükséges fegyverekkel. Ez akkor még nem felelt meg teljesen a valóságnak. Bár a Dél-afrikai Köztársaság katonai kiadásai az 1971/72-es gazdasági év 316,5 millió randjáról 1976/77-re 1,4 milliárd randra emelkedtek, s nagyarányú fejlesztések valósultak meg a fegyvergyártás területén (mindenekelőtt az Armscor nevű állami vállalat bővítésével), az ország még korántsem vált önellátóvá. Pre
