Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
Olaszországot agressziójának véghezvitelben tehát szemmel láthatóan nem befolyásolták a szervezet szankciói. Volt-e egyáltalán hatása az embargónak az olasz gazdaságra? A statisztikai adatokból nehéz megbízható következtetéseket levonni. Az olasz gazdaság ugyanis része volt annak a világgazdasági rendszernek, amely alig hagyta maga mögött az 1929-1933-as általános válságot. Nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a válság idején bevezetett protekcionista intézkedések s az újrakezdés problémái milyen szerepet játszottak az export és az import alakulásában. Az olasz export mindenesetre a szóban forgó évtizedben a szankciók bevezetése előtt, 1934-ben érte el legalacsonyabb szintjét, s a bojkott idején néhány százalékkal emelkedni kezdett. Az import viszont, amelyet a szankciók csak kisebb mértékben érintettek, 1936-ban esett csak vissza, éppen abban az évben, amelynek közepén a tilalmakat megszüntették. Valamivel egyértelműbb képet mutatnak az ipari termelés indexszámai. Az olasz ipar 1932-ben volt a mélyponton, a következő években a fejlődés jelei mutatkoztak. Az index 1932-ben 73, 1935-ben 102 volt, 1936-ban azonban 96-ra esett vissza. 1937-től kezdve azután ismét a fellendülés jelei mutatkoztak. Lehetséges tehát, hogy az ipar megérezte a szankciókat, hiszen a felvevőpiac némileg beszűkült számára. A fél évnél alig hosszabb alkalmazási időszak azonban jelentős károkat nyilvánvalóan nem okozhatott. Az alkalmazás amúgy sem volt teljes, 27 állam továbbra is fenntartotta a kereskedelmet Olaszországgal, s az olajszállítások is csak szerény mértékben csökkentek (csupán 1936 elején alakult ki olyan helyzet, hogy mindössze 2-3 hónapi tartalék maradt az országban). Mindent összevetve, a szakértők bizonytalanok annak megítélésében, hogy volt-e tényleges gazdasági hatása a szankciók alkalmazásának. Különösen annak fényében, hogy ugyanebben az időszakban a francia export-, import- és termelési adatok majdnem teljesen azonos képet mutatnak.10 E bizonytalanság mellett azonban ott áll a történelmi tények bizonyossága: Mussolini Olaszországát a szankciók gyakorlatilag nem befolyásolták agressziójának folytatásában és befejezésében. Az agressziót minden valószínűség szerint csak katonai erővel lehetett volna megakadályozni, erre azonban a szóba jöhető két állam, Anglia és Franciaország - mint láttuk - a legcsekélyebb készséget sem mutatta. Az ENSZ történetének első szankciós intézkedéseit Rhodesiával szemben határozták el, miután Ian Smith fehértelepes fajüldöző kormánya 1965. november n-én kikiáltotta az ország függetlenségét és elszakadását az Egyesült Királyságtól. A szankciókat rendkívül lassan vezették be, és kezdetben nagyon korlátozott mértékben alkalmazták.11 A függetlenségi nyilatkozatot követően Anglia beszüntette rhodesiai dohányimportját, és korlátozta odairányuló olajexportját. A volt anyaország ugyanakkor nem volt hajlandó eleget tenni az afrikai államok követelésének, hogy fegyveres erővel akadályozza meg a Smith-kormány hatalmának megszilárdítását. Emiatt az Afrikai Egységszervezet felszólította tagállamait, hogy - ugyancsak szankciós intézkedésként - szakítsák meg Angliával diplomáciai kapcsolataikat. Ennek azonban csak kevés ország tett eleget. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már a függetlenség kikiáltásának másnapján foglalkozott a rhodesiai helyzettel. Határozatában elítélte az egyoldalú lépést, és felszólította a tagállamokat, hogy ne ismerjék el a „fajüldöző kisebbségi kormányt”, és ne nyújtsanak neki semmiféle támogatást.12 Néhány nap múlva újabb határozatban hívta fel a kormányokat, hogy szakítsák meg gazdasági kapcsolataikat a fehértelepes rezsimmel, különösen ami az olajszállításokat illeti. E határozatok azonban ekkor még nem voltak kötelezők. Jogi kötelezettséget eredményező határozat csak 1966 decemberében született.13 Ebben a Biztonsági Tanács részleges gazdasági embargót rendelt el Rhodesiával szemben; megtiltotta minden államnak a fegyverszállítást és sok más stratégiai fontosságú áru - köztük az olaj - exportját, valamint az ország területén kitermelt legfontosabb nyersanyagok és állati eredetű termékek importját. (E határozat egyebek között abból a szempontból volt nevezetes, hogy kifejezetten az ENSZ alapokmányának 39. és 41. cikkeire hivatkozott, tehát a rhodesiai eseményeket a nemzetközi békét és biztonságot közvetlenül veszélyeztető fejleménynek tekintette.) Az embargó nem volt ugyan teljes, következetes alkalmazása azonban rövid idő alatt a fehértelepes rendszer teljes összeomlását eredményezte volna. Ez azonban nem következett be. A környező országok közül a Dél-afrikai Köztársaság, Zambia, Malawi, valamint az akkor még portugál gyarmati státuszban levő Mozambik és Angola nem zárták le határaikat az említett áruk előtt, s az Egyesült Államok sem törekedett arra, hogy vállalataival betartassa a Biztonsági Tanács határozatában foglaltakat. Rhodesia néhány nappal a határozat meghozatala után kilépett a Nemzetközösségből, és köztársasággá nyilvánította magát. A Smith-kormány folytatta uralmának konszolidálását. IJjabb két év eltelte után 63
