Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HELINSKI TAPASZTALATOK, BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉS, BÉKEKUTATÁS - Kiss J. László: Békekutatás és az új békemozgalom
va. A békekutatók döntő többsége a békekutatás nemzetközi jellegére, illetve a nemzeti keretekben folyó kutatások állandó kritikai szembesítésére, a kölcsönhatásukra helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a biztonság fogalomkörének bővülésével a kormányokkal történő „együtt gondolkodás” nem korlátozható csupán a külpolitikára, hanem ki kell terjednie a bel-, a gazdaság- és a szociálpolitikára is. A világpolitikai és világ- gazdasági folyamatokban egyre növekvő mértékben észlelhető, érzékelhető kölcsönös függőség miatt a világgazdaság vezető hatalmainak és az egyes régiók dinamikusan fejlődő központjainak belpolitikai, gazdasági döntései országon túl is hatnak, befolyásolják a nemzetközi politikai és gazdasági légkört. A nemzeti kormányok politikájának elemzéséhez, bírálatához (1), az alternatív javaslatok kidolgozásához tehát nemcsak nemzetközi szinten folyó kutatásra és szintetizálásra van szükség (hiszen az nem más, mint a már meghozott döntések hatásának értékelése), hanem a hazai viszonyok olyan elemzésére a nemzetközi és a nemzetbiztonság szemszögéből, amely elemzi a belső társadalmi, gazdasági folyamatokat, rámutatva azok esetleges nemzetközi konfliktust kiváltó tendenciáira. A nyugati békekutatás kritikai jellege ezen a téren nemigen nyilvánul meg, illetve nem számottevő. Sokan a békekutatás dinamizmusvesztéséről, elméleti hanyatlásáról beszélnek, amelynek oka a többi között éppen ebben keresendő. Az új békemozgalom kibontakozása, a transznacionális békekezdeményezések és „pressure group”-o\s. kialakulása, a kutatások újabb internacionalizálódása csak időlegesen oldja meg ezt a problémát. Rendkívül fontos kérdésnek tekinthető éppen ezért, vajon kik a békekutatás címzettjei. A hidegháború „tradicionálisnak” vagy „konzervatívnak” minősített békekutatásával szemben a kritikai békekutatás radikális képviselői hangsúlyozzák, hogy a kutatás címzettjei a társadalom legszélesebb rétegei; a kutatás nem válhat a fennálló hatalmi apparátus stratégiai „játékává”, jóllehet a nyugati országokban a békekutatás egy részét sikerült a „rendszernek” integrálnia. Mégis, a békekutatók jelentős része azon az állásponton van, hogy a kutatásnak segítséget kell nyújtania saját kormányuk, a konfliktusban részt vevő felek döntéseihez, s nem utolsósorban a fejlődő országoknak saját érdekeik felismeréséhez és kifejezéséhez, másfelől elő kell mozdítania a „kritikai ellennyilvánosság”, egy alternatív biztonságpolitikai problématudat kialakulását a hivatalos kormánypolitikával szemben. A békekutatás által a békemozgalomban testet öltött „ellennyilvánosság” számottevően ellensúlyozhatja a tömegkommunikáció által „előállított”, „programozott” közvéleményt, amely a nyugati országokban a hivatalos kormánypolitika (fegyverkezéspolitika) hivatkozási alapjául szolgálhat. Ugyanakkor a békekutatás a valóságban nem mondhat le a hivatalos politika közvetett vagy közvetlen befolyásolásáról, bármennyire vitatott is a politikai vezetéshez való viszonya, avagy a békekutató intézetek „függetlenségének” a kérdése. A nyugati békekutatók számottevő része ma már a kutatások tudatos kétirányúságára helyezi a hangsúlyt: egyfelől a kutatási eredmények címzettjei a kormányok a háború elkerülése végett, másfelől a közvélemény és a békemozgalom - a „pozitív béke”, az alternatív politikai tudat megteremtése végett. „A békekutatásnak csak akkor van esélye, ha a demokratikus politikai kultúra időközben oly mértékben fejlődik, hogy az alapvető politikai kérdésekről folyó ellentétes tudományos vita a felvilágosult közvélemény elengedhetetlen feltételévé válik.”8 Békekutatás és a szocialista országok A nemzetközi konfliktusok és válságok okaival s nem kevésbé a háború megelőzésének tudományos vizsgálatával a szocialista országokban is kezdettől fogva foglalkoznak, anélkül, hogy a sokirányú kutatásokat a „békekutatás” címszó alatt foglalták volna össze. Elég utalni olyan tudományos kutatásokra, mint a világgazdaság és a fegyverkezési verseny összefüggése, a „békeiparra” való áttérés gazdasági és társadalmi problémái, a fejlődő világ vizsgálata, a fejlesztés- és konfliktuskutatás, a békére nevelés, a békepedagógia, a politikai tudat „mérése”, a fegyverkezésnek és a modern hadviselésnek az ökoszférára gyakorolt hatása s nem utolsósorban a „békekutatás” mint kelet-nyugati enyhülés-, illetve biztonságkutatás. A békekutatás (immár idézőjel nélkül), mint a politikatudomány egyik ága végső soron azért nyert létjogosultságot, mert a korábbi elképzelésekkel ellentétben a különböző természetű !J
