Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Vincze Attila: Kína külpolitikája a KKP XII. kongresszusának tükrében
hatékonyabban szolgálja a belső feladatok végrehajtását, valamint a globális és regionális nagyhatalmi célokat: azt, hogy Kína harmadik globális hatalommá, saját térségében pedig meghatározó erővé váljék. Ezzel összhangban jelölték meg a kínai külpolitika elméleti alapját és elveit: „A kínai külpolitika alapját a marxizmus-leninizmus-Mao Ce-tung-i eszme tudományos elmélete képezi... ”, ,,... határozottan a Mao Ce-tung és Csou En-laj elvtársak által lefektetett külpolitikai elveket követtük...” Ezzel jelzik, hogy a külpolitikában a Mao Ce-tung-i örökség hosszú időn át folytatott Csou En-laj- féle változatát kívánják követni. E szándékok motiválják az öt elvre való hivatkozást, azt a kijelentést, hogy a forradalom nem exportálható (ezzel elsősorban a délkelet-ázsiai kormányokat kívánják megnyugtatni), a nukleáris fegyverek betiltásának, megsemmisítésének és a leszerelésnek a követelését, a béke megvédésének - az antihegemonista harcba ágyazott - programját.22 Ezt szolgálják a globalitás-igény formulái: az, hogy a kínai külpolitika egyidejűleg tekinti kiindulópontnak a kínai nép és a világ népeinek alapvető érdekeit; az a megfogalmazás, amely szerint „Hazánk egymilliárd lakosú nagyhatalom, ezért a világ ügyeihez viszonylag nagy mértékben kell hozzájárulnia...” Ez a külpolitikai koncepció több mint két évtizedes, válságokkal, fordulatokkal teli (esetenként ön- és közveszélyes) s még nem lezárt folyamat eredménye. Elegendő talán utalni arra, hogy a most jóváhagyott külpolitikai szemlélet menynyire más, mint az ötvenes évek végének elképzelése arról, hogy a rohamos belső fejlődés révén a forradalmi világmozgalom központja automatikusan Kína lesz;22 mennyire más, mint a „nagy proletár kulturális forradalom” anarchista, világforradalmi stratégiája ;24 mennyire más, mint a KKP X. kongresszusának a korábbinál ugyan differenciáltabb, de alapvetően még „kultúrforradalmi” helyzetmegítélése;25 mennyire más, mint a „kulturális forradalomból” átmenetet jelentő, de a múlthoz még sok szállal kötődő XI. kongresszus merev, konzervatív irányvonala.26 Ennél is fontosabb, hogy a XII. kongresszuson jóváhagyott külpolitika különbözni látszik a kizárólagos, egyoldalú nyugati nyitás, az imperializmus iránti nyílt közeledési, együttműködési készség éveinek külpolitikájától, amely kiváltképp Teng Hsziao-ping 1979-es egyesült államokbeli és japáni, valamint Brown amerikai hadügyminiszter 1980-as pekingi látogatása idején élte fénykorát. Az az irányzat felidézte Kína és a tőkés erőközpontok szovjetellenes politikai, sőt katonapolitikai szövetkezésének lehetőségét a párhuzamos és az egybeeső stratégiai érdekek alapján.27 A külpolitika módosítása több konkrét okra vezethető vissza. Közülük elsőként kell említeni azt, hogy az imperializmussal való együttműködéshez fűzött - kezdetben eufórikus - illúziók nem igazolódtak. Az egyoldalú nyugati nyitás szorgalmazói annak idején azt remélték, hogy a nyitott kapuk politikája révén, Kina nemzetközi szerepvállalása fejében a fejlett 27
