Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Vincze Attila: Kína külpolitikája a KKP XII. kongresszusának tükrében
tőkés országok bőkezűen rendelkezésre bocsátják erőforrásaikat Kína modernizálásához. Ehhez különösen katonai területen fűztek nagy reményeket. A tőke azonban gazdaságilag a vártnál sokkal tartózkodóbbnak, politikailag pedig zsaro- lóbbnak bizonyult. A nyugati orientáció kínai szószólóinak másik várakozása az volt, hogy az amerikai-kínai viszony javulása következtében Tajvan rövid időn belül visszatér az anyaországhoz.28 Ám a kérdés megoldatlan maradt, az amerikai érdeket agresszíven képviselő Reagan-kormányzat - amely általában kevésbé törődik szövetségeseinek és barátainak érdekeivel - de facto a „két Kína” elvet követi. A nyugati orientáció hívei azt is várták, hogy a hagyományosan kínai befolyási övezetnek tekintett Indokínában az események alakulását saját javukra változtathatják meg, mert - lemondva a kínai-szovjet barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény meghosszabbításáról (az egyezmény 1980. április 12-től érvényét vesztette29), megszakítva a kínai-szovjet tárgyalásokat a határkérdésről, majd a kapcsolatok normalizálásáról - a kínai külpolitika új stratégiai orientációjának fejében Kína a Nyugatot a háta mögött tudhatja. A Vietnam elleni 1979-es kínai „önvédelmi ellencsapás” utáni nyugati reagálás mutatta, hogy e tekintetben is alaposan elszámították magukat. Reményeik valóra váltásáért a nyugati orientáció szószólói készek voltak messzemenő politikai gesztusokat előlegezni. Minden módon fokozni igyekeztek a tőkés erőközpontok érdekeltségét a kapcsolatépítésben. Abban az időszakban bontakozott ki Kína és ezen erőközpontok „kvázi-szövetsége”. A KNK a nyugati főirány követelményeinek rendelte alá kapcsolatainak alakítását a szocialista és a fejlődő országokkal. Azokban az években, viszonylag rövid idő alatt, Kína és a tőkés világ kapcsolatai intézményes formát öltöttek, rendszerré váltak. Radikálisan átrendeződtek Kína külgazdasági kapcsolatai is a fejlett tőkés országok részesedésének javára. Az egyesítés fejében az engedmények maximumát előlegezték Tajvannak.. Olyan széles körű autonómiát ígértek neki, amelynek keretein belül érintetlen maradna a sziget tőkés társadalmi-gazdasági rendje, egész intézményrendszere, fegyveres erői, külgazdasági és kulturális külkapcsolatai.30 A külpolitika módosításának fontos motívuma volt az is, hogy a leplezetlen nyugati orientáció kellemetlen külső és belső mellékhatásokkal járt. Kínában megerősödött a tőkés világ eszmei-politikai befolyása; a nemzetközi kapcsolatokban Kína kezdte hitelét veszíteni a természetes szövetségesnek tartott fejlődő világban, az imperialista orientáció akadályozta a kapcsolatépítést a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban, a feszültségorientált, pesszimista külpolitikai prognózis mély bizalmatlanságot keltett a békeszerető tömegekben. A kudarcok, a mellékhatások kínos helyzetbe hozták a nyitás híveit, megerősítették az egyenlőtlen partnerség ellenzékét, amely idejekorán hallatta hangját,31 s amelynek aggodalmai elég rövid idő alatt, számos vonatkozásban igazolódtak. 28
