Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Berényi Pál: Ideológia és külpolitika: reideológizáció az Egyesült Államokban
nisztérium szakértőin kívül részt vettek a fő pártok külügyi bizottságai, az AFL - CIO szakszervezet és a Kereskedelmi Kamara képviselői, valamint az American Political Foundation nevű alapítvány. Ronald Reagan a brit parlamentet - ahogy ő nevezte: a „demokrácia szentélyét” - választotta e program első ki fejtésének színhelyéül 1982. június 8-án. Mondanivalójának gerincét a polgári demokrácia és a szabadságfogalom magasztalása, a marxizmus-leninizmus s az arra épülő „totalitárius” rendszerek „történelmi válságának” bizonygatása adta. Az ideológus és a politikus Reagan azonban nem tudott szinkronba kerülni egymással: a szónok egyfelől ideológiai „hadüzenetet” intézett a Szovjetunióhoz, mondván, „vizsgálják meg együtt, hogyan lehetne az eszmék és értékek versenyét békés és kölcsönös alapokra helyezni”, másfelől kijelentette, hogy az Egyesült Államok „nem fog habozni, ha bátorítani kell [a szocialista országokban] a demokratikus fejlődést”. Ez utóbbi cél elsődlegességét demonstrálta az a „szakértői konferencia”, amelyet - példátlan módon - az amerikai külügyminisztérium szervezett 1982 októberében a szocialista országok „demokratizálásának előmozdítására”. Shultz külügyminiszter után helyettese kért szót, és bejelentette: a külföldi, köztük a szocialista országokban működő „demokratikus erőknek” történő amerikai segítségnyújtásra „megszületett a politikai elhatározás, a cselekvési szándék megvan, a szükséges anyagi források hozzáférhetővé váltak”. Bizonyos, hogy a nagyszabású amerikai katonai erőfeszítéseket, az erőfölény kiharcolására való törekvést magában Amerikában is, mind a kongresszus, mind a széles közvélemény előtt valamiképpen igazolni kell. Az Egyesült Államokban különösen élénk emlékű tapasztalat a vietnami háború, amelyet a vezető politikai körök számos képviselője szerint az Egyesült Államok a hátország miatt, a tömegeknek a háború kiterjesztésével szembeni „értetlensége” folytán veszített el. A „bolsevista veszély” - ez a klasszikus recept, amely azelőtt jól szolgált mindenfajta imperialista fegyverkezés indoklásául - már nem lehetett elégséges a propagandahadjárathoz. Az amerikai stratégák jól ismerik a közvélemény-kutatások eredményeit: gyakorlatilag nincs egyetlen olyan társadalmi réteg sem az Egyesült Államokban, sem más országban, amely a Szovjetuniónak a nyugati világ ellen tényleges katonai támadási szándékot tulajdonítana (ezt még olyanok is elismerik, akik az ilyen közvéleményt csupán a „szovjet békepropaganda sikereire” vezetik vissza). Ennek ellenére az elmúlt években a konzervatív amerikai vezetőknek propagandájuk segítségével jelentős rétegeket sikerült ráhangolniok az Egyesük Államok úgymond régi nagyságának visszaállítását célzó katonai intézkedések és nemzetközi lépések támogatására. A kormányzat mind ez ideig nemcsak a köztársaságpárti többségű szenátusban, hanem a demokrata többségű képviselőházban is keresztül tudta vinni katonai és külpolitikai törekvéseit. A Die Zeit c. nyugatnémet lap az amerikai elnök hivatali működésének néhány hónapos tapasztalatai alapján a következő dilemmát boncolgatta: „Az elnök, a kételkedés és a céltalanság hosszú évei után, újból önbizalmat öntött országába. . . . Reagan ékesszólása 37
