Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
hány évben csökkent az amerikai hadsereg társadalmon belüli tekintélye és vonzereje; az önkéntességre való átállással az amerikai hadsereg létszám- és kvalifikációs problémái nyilvánvalóbbá váltak. Lelassult néhány évre az amerikai katonai költségvetés növekedése, éleződött az egyes haderőnemek közötti versengés a katonai költségvetés új arányokban történő elosztásáért. A társadalom fragmentálódása nem hagyta érintetlenül a katonai-politikai területet sem, bár itt a kétpárti egyetértés lényegében az egész évtized során érvényesült, legalábbis abban az értelemben, hogy az Egyesült Államoknak „megfelelő” katonai erővel kell rendelkeznie. A katonai területtel szorosabb kapcsolatban álló tőkéscsoportoknak és társadalmi erőknek már a 70-es évek közepén az volt az álláspontja (és ezt képviselték a közvélemény előtt, valamint a politikai döntéshozatalban is), hogy az Egyesült Államok katonai ereje nem elégséges politikai céljainak eléréséhez és a határain kívüli „nemzeti érdekeinek” megvédésére. Ezt az álláspontjukat igényeik növelésével együtt az évtized második felében végig következetesen hangoztatták. Az enyhülési politika alapelveinek már a Carter- korszakban bekövetkezett megkérdőjelezése utólagosan politikailag felértékelte azok pozícióját, akik a konfrontációt helyezték előtérbe, s az ehhez szükséges amerikai erő, mindenekelőtt a katonai erő megteremtésének igényével léptek fel. Az amerikai katonai erő felhasználásának útjában álló leglényegesebb akadály kétségtelenül a katonai erőegyensúly kialakulása és egyre több pillérre épülése volt. A szovjet-amerikai relációban, valamint a NATO és a Varsói Szerződés között már a 70-es évek első felében olyan világos egyensúlyi - bár belső egyensúlytalanságokat is magában foglaló - helyzet alakult ki, amely lehetővé tette az egyensúlyt írásos formában is rögzítő szerződéseket, köztük a SALT-I. aláírását, és a SALT-II-ről a tárgyalások megkezdését. A katonai erőegyensúly kialakulásának, valamint a Vietnam elleni intervenció kudarcának az amerikai katonai erő alkalmazhatóságára vonatkozóan lényeges következményei voltak. Az Egyesült Államok az évtized során nem tudta és nem is akarta a katonai erejét külpolitikai céljai eléréséhez felhasználni. Abban az értelemben nem tudta, hogy a katonai erő- egyensúly következtében képességei még szövetségeseivel együtt is a legtöbb földrajzi térségben kiegyenlítettek voltak a vele szemben álló katonai-politikai szövetségi rendszer képességeivel. Az amerikai katonai erő esetleges felhasználása ilyen körülmények között „megengedhetetlen” kockázatvállalást jelentett volna az Egyesült Államok számára. Az Egyesült Államok abban az értelemben nem akarta katonai erejét felhasználni, hogy ehhez nem rendelkezett belső társadalmi támogatással, és a vietnami példa nagyon is élő hatása miatt tartott egy esetleges újabb kudarctól és annak a vietnaminál is súlyosabb negatív következményeitől. Erősödött a törekvés olyan doktrína kialakítására, amely kiküszöbölné a „reális elrettentés” doktrínájának hiányosságait, és növelné az amerikai közvélemény hajlandóságát egy potenciális konfliktus kockázatának vállalására. A 70-es 20